Vezércikk

Székelyföldi geológustalálkozó Bányai János emlékezetének jegyében

Az idei év október havának utolsó hétvégén tizenegyedik alkalommal rendezték meg Székelyudvarhelyen a székelyföldi földtudományokkal foglalkozó szakemberek találkozóját. Az immár hagyománnyá vált októberi találkozók sorozatának idei rendezvénye három dologban is újdonságot jelentett. Mindenekelőtt első alkalom, hogy a Hargita nyugati lábánál fekvő székely városba szólították a résztvevőket, amivel mozdult a szekér, hiszen a kezdetekben Sepsiszentgyörgyön sorra kerülő találkozók lassan Csíkszeredában rekedni látszottak. Pedig kezdetben vándorrendezvénynek indult. Másodsorban, ez alkalommal először a rendezők szélesre tárták a kapukat nemcsak a földtan, de a földtudományok minden ágát művelők, hangsúlyosan a földrajz tanárok előtt. Harmadjára, de nem utolsó sorban említem azt, hogy első olyan találkozó volt, melyet egy földtudományokkal kiemelkedően foglalkozó előd emlékéhez kötöttek.

Székelyudvarhelyen elkerülhetetlen lett volna Bányai János személyének, tudományos hagyatékának felidézése, akkor is, ha most kerek évforduló nem kötődik hozzá.

Bányai János a Székelyföld legnagyobb geológusa. A legnagyobb székely geológus. Életműve túlnyomóan e városhoz kötődik. A földtan majd minden ágát művelte, legyen az regionális földtan, rétegtan, őslénytan, kőzet- és ásványtan, vízföldtan, szénhidrogénföldtan, gazdaságföldtan, földfelszínalaktan... És akkor még nem mondtuk el róla, hogy egyben botanikus, zoológus, néprajzos és tudománytörténész, közíró, folyóiratszerkesztő pedagógus, de egyben népnevelő is volt. Nevéhez elválaszthatatlanul kötődik a Székelyföld ásványvizeinek ismerete. De ő is csak ember volt. Gondokkal, gyarlóságokkal, örömökkel, sikerekkel, beteljesületlen tervekkel, kudarcokkal, ám egy emberi méltósággal befutott és befejezett élettel.

Az erdélyi köztudatban az él, hogy Brassai Sámuel volt az utolsó polihisztor Erdélyben. Elhamarkodott és megcsontosodott vélemény, hiszen – jó néhány társával együtt – Bányai János is az volt. Péntek János szavaival: „«kényszerű polihisztorkodás», amelynek valódi oka a szakmai kör mindenkori szűkössége Erdélyben. A polihisztorkodás és az «egyszemélyes intézmény» elsősorban nem alkat és szándék kérdése, hanem a helyzet kényszerének következménye.” Szavaihoz csak annyit tennénk hozzá: „a helyzet kényszerében” csak azon kiválasztottaknak volt/van/lesz része, akik szembenéznek a történelmi kihívásokkal, és vállalnak a közösség érdekében, ahogyan Bányai János is tette.

Kézdivásárhelyen született, 1886. nov. 6-án. Iskoláit szülővárosában kezdte, majd Kolozsváron tanult. Ezt követően Budapesten a Pedagógiai Főiskola Természettudományi karán végzett. Tanulmányai után Abrudbányán vállalt tanári állást, ahol iskolamúzeumot és oktatói segédeszköztárat állított össze, egyúttal a magyar pedagógiai szakirodalom tevékeny művelője lett. Ekkor figyelt fel rá Lóczy Lajos és Papp Károly, a XX. század elejének két kiváló magyar geológusa, akik támogatták, hogy külföldi tanulmányi ösztöndíjban részesüljön, illetve meghívták a Magyar Királyi Földtani Intézet munkatársának. Ez fényes pályát nyitott Bányai János előtt, de az ezeréves ország összeomlása elvágta útját. Nem a karrier érdekében távozókhoz csatlakozott, hanem népe és hona iránti elkötelezettséggel, a rögösebb, szerényebb, de felelősebb itthonmaradást választotta. Hazatért a Székelyföldre, hol majd minden nagyobb városban tanított hosszabb-rövidebb ideig (kivéve Sepsiszentgyörgyöt és Marosvásárhelyt). 1931-től azonban végképp Székelyudvarhelyen telepedett le, ahol 1947-es nyugdíjazásáig tanított. Oktatói munkásságával párhuzamosan, majd pedig azon túl, fáradhatatlanul kutatott, azokkal az eszközökkel és feltételek közt, amelyeket a vidéki kisváros – no meg konok kitartása – biztosított számára. Közben felismerve a kor parancsát, a székely közművelődés élére állott, s mások helyett felvállalta a székelység hiányzó közművelődési folyóiratának szerkesztését. Egyszemélyes intézményként szervezte, vezette, írta és terjesztette lapját, a Székelységet. Nem szégyellte, hogy tudományos eredményeit is e lapban közölje, megfogalmazásaiban „leereszkedve” a közérthetőség szintjére. Folyóirata ma már értékes könyvészeti ritkaság. Tizenkét évfolyama jelent meg 1931 és 1942 között. Minden megtalálható benne, amire a művelődni vágyó ember, a földművestől az értelmiségiig, kíváncsi lehetett. Nyomon követte a tudományos életet, új adatokat közölt, szigorúan ügyelve a közérthetőségre, és a magyar nyelv tisztaságára, a veszendő történelmi, természeti és népismereti értékekre. Lapja nem politizált, cselekedett.

Kora tudományosságának, az erdélyi magyar értelmiségnek hősi közkatonája volt, ki legalább az utókortól kiérdemelte a tábornoki rangot. 1971. május 13-án hunyt el.

Hátrahagyott szakirodalmi és tudománynépszerűsítő munkássága lenyűgöző. Itt csak egyetlen címre utalhatok: A Székelyföld természeti kincsei és csodás ritkaságai.

De térjünk vissza a találkozóra, melynek szervezésében és lebonyolításában kiemelkedő érdemeket szerzett Laczkó György, a Tamási Áron Gimnázium igazgatója és Tóth Attila, a Sapientia Tudományegyetem kolozsvári földtan tanársegéde. Köszönet érte.

A találkozó első napján a résztvevők egy szakmai tanulmányutat jártak be, melyen alkalmuk volt ismerkedni az Erdélyi-medence keleti peremének üledékeivel (köztük a kősóval – Parajdon), a Görgényi-havasok vulkáni felépítményeivel, kőzeteivel és ásványaival (a Gyergyóújfalu feletti kőfejtőnél), de földfelszín-alaki fejlődéstörténetével is, valamint a korondi Csiga-domb egykor keresett dísztárgy-alapanyagául szolgáló karbonátos forráslerakódásaival. Pál Zoltán egyetemi tanársegéd hozzájárulásával még egy tanösvény-avatásra is sor került az utóbb említett helyszínen. A látnivalókhoz a megfelelő szakmai magyarázatokat a Sapientia Tudományegyetem oktatói: Szakács Sándor, Tóth Attila és e sorok írója szolgáltatta. A rendezők este, Ivóban vacsorával kedveskedtek az elfáradt társaságnak.

A parajdi Só-szorosban

  A konferencia tulajdonképpeni veleje másnap volt, amikor hat, felkért hazai és magyarországi szakemberek által bemutatott előadás hangzott el. Természetesen, bevezetésként, szó volt Bányai János életéről, munkásságáról és tudományos hagyatékáról is (e cikk írója előadásában). De az élő tudomány időszerű helyi és általános kérdéseiről is. Mindegyik előadás kiemelkedően jónak mondható. Györfi István (Székelyudvarhelyről Budapestre került, elismert szerkezetföldtanász), Krézsek Csaba (marosvásárhelyi származású, fiatal, nemzetközi hírnevű kutató) eredményeire is alapozva, nagy rálátással vázolta fel a tudomány mai állását az Erdélyi-medence kialakulásával és mélyszerkezetével kapcsolatban, illetve az ebből fakadó tanulságokat a szénhidrogén-tartalékokra vonatkozólag. Kristály Ferenc (csíkszentdomokosi származású fiatal szakember) és Szakáll Sándor (Miskolci Tudományegyetem) Székelyföld ásványairól szóló előadása egy készülő monográfia eddigi eredményeit vázolta. Márton István (székelyudvarhelyi), Tomas Róbert (alsórákosi) és Kovács Alpár (ozsdolai) alkotta fiatal, de nagy külföldi tapasztalattal rendelkező hármas a nagyvilág mai gazdasági szemléletmódjával közelítette meg a Székelyföld ásványi nyersanyagkészletét. A Pál Zoltán (csíkszeredai származású) kolozsvári egyetemi tanársegéd irányítása alatt működő Cholnoky Jenő diák-tudományos szakcsoport több éve kutatja a Székelyföld ásványvizeit, ennek világhálón elérhető kataszterén dolgoznak. Munkájukat párhuzamba állították Bányai János törekvéseivel, illetve bemutatták honlapjukat. Jakab Gábor egy magyarországi munkacsoport meglepő eredményeit mutatta be a Szent Anna-krátertó fejlődéstörténetéről. Bizony, az ősember tanúja lehetett e tó kialakulásának, mi több, beleszólt fejlődésének történetébe. Végül, Szakács Sándor (marosvásárhelyi származású, nemzetközileg ismert és elismert szakember) két részre tagolt előadásban, szemléletesen vázolta fel a Kelemen–Görgényi–Hargita-vonulat vulkanológiai alakulását, ok-okozati összefüggésekben, értelemszerűen összekötve az előző napi tanulmányi kiránduláson látottakkal.

Akik nem jutottak szóhoz, posztereken mutatták be kutatásaik újabb eredményeit.

A délután kiemelkedő eseménye volt egy kerekasztal-beszélgetés A földtan szerepe/helye a földrajz oktatásában címmel. A Márton István által levezényelt fórumon súlyos gondok fogalmazódtak meg. Baj van a földtani ismeretek oktatása terén. Nem kedvez ennek a felgyorsult világ, s a „globalizáció” sem. A tudomány pedig messze a közérthetőség felszíne felett száguld. Ördögi a kör a földrajztanárképzés és a földtani ismeretek között, amivel a középiskolát végzettek rendelkeznek, akik akár az említett földrajztanárképzés „gépezetébe” kerülnek, akár más pályán keresik a boldogulásukat. Pedig a földtan, mint fejlődéstörténeti szemléletű tudomány, az általános világképünket és gondolkodásunkat mélyen befolyásolni tudó tudomány. Jelentős jobbítások e téren alulról nehezen érhetők el, de annál kihívóbb az, amit az egyéni felelősség ruház ránk. A vitának csak a szűkös idő szabott határt. Gondolni kellett a konferenciát méltóan záró vacsorára is.

Utolsó nap délelőtt a résztvevők koszorút helyeztek el Vofkori László idejekorán eltávozott kolléga, illetve a találkozó névadója sírjánál, majd egy csoport a Haáz Rezső Múzeum Bányai János emlékszobájába látogatott el.

Wanek Ferenc
Fejlesztő: Maxweb