Székely fonó

Anekdoták az Erdélyi Lapok hasábjairól *

Az öregúr

 A koronázás napján Deák Ferenc nem vett részt a ragyogó ünnepségekben. Nem akarta, hogy a közérdeklődést egy pillanatra is elvonja a koronától. Az „Angol Királynő” egyik ablakából nézte végig a ragyogó menet elvonulását az Eskü tér felé, s onnan a ragyogó díszbe öltözött palotába. Úgy állt, hogy senki se vegye észre.

Az ünnepségek végeztével, úgy egy óra felé, Mikes János, Bethlen Farkas, Kálnoky Pál, Eszterházy Kálmán lejöttek az Angol Királynőbe, hogy mint rendesen, az öregúrral ebédeljenek. No meg, hogy referáljanak is neki a fényről, a pompáról, amely oly nagymértékben megnyilatkozott e napon.

De az öregúr nem volt az asztala mellett. Holott ilyenkor más napokon pontosan ott ült, s minthogy napjában csak egyszer étkezett, hát igazi fejedelmi étvággyal látott kedvenc ételeihez.

Pepi, az öregúr kedves pincére, akit Bécsből hozott le annak idején, nagy titkolózással világosította fel az urakat, miközben a szemöldökeivel valóságos csodákat vitt végbe.

– C! C! Nagy nap, nagy nap! Sok ágyúlövés reggel! Harangok. Zászlók. Iszonyú nagy nap! A király a koronával, palásttal, a karddal! Vágás jobbra, vágás balra; aztán ismét jobbra, balra: a világ négy tájéka felé. Bandériumok, zászlósurak, püspökök! Nagy nap!

– Hát az öregúr hol van?

Pepi hihetetlen dolgokat mívelt a szemöldökeivel.

– Nagy kitüntetés, nagy dolog! A király el van fáradva, megérkezik a várba; leveti a palástot, leteszi a koronát. – Hívják ide az öregurat! C, c! A futár elindul. Felhívja a királyhoz. Kéri, hogy menjen fel. Hozatunk egy komfortáblit, János, a lohndiner felül a bakra. Elmentek. C, c!

Az urak hát magukra kezdtek az ebédhez.

Úgy fél három óra tájban érkezett meg az öregúr. Nyugodt komolysággal lépett be, mint rendesen. Az urak köszöntek neki, de nem akarták kérdezni. Ő pedig nem szólt, hanem hozzálátott az ebédhez, szó nélkül. Nagyon éhes volt.

Egy félóra múlva megszólal mégis Mikes János:

– Hát, hogy vót? ...

Deák Ferenc csak egy kis szünet után felelt, csöndesen, itt-ott nagy szüneteket hagyva a szók között.

– Hát,… tudja Tutor, ... ott volt Őfelsége, ... aztán bejött a királyné ... a gyermekekkel, ... aztán ... a mai napot emlegették...

 Erdélyi Lapok, 1. évf. (1908) 2. sz. 47-48.

  

Hol van Sebesi Samu?

 A mi kedves írótársunk, Sebesi Samu az 1900. esztendő márciusának a végén elindult szalonkázni.

Olvasta a lapokból, hogy megérkeztek a szalonkák. Magához vette tehát a puskáját, a nyakába vetette a vadásztarisznyáját, amely arról nevezetes, hogy a legtöbb horog, de a legkevesebb szalonka szokott rajta fityegni. És kiment ezekkel a dolgokkal az erdőre. Az erdő igen szép volt. Tele volt a pezsdülő élet illatával. Amerre Sebesi Samu a puskáját meg a tarisznyáját hordozta, mindenütt kankalinok nyíltak, békák ümmögtek. Csak éppen szalonkák nem virítottak. Nem baj. Szalonka ugyan ismét nem lett, de lett egy szép tárca az Ellenzékben azzal a címmel, hogy Az erdő ébredése. Elolvasta ezt Bartha Miklós Budapesten, és nyomban írt egy szép levelet Sebesinek. „Kedves Samu! Az erdő ébredését igazán szépen megírtad. Láttam a rügyet s éreztem a termékenyülés illatát, melegét. Ha ott vagyok, ugyanazt láttam, hallottam volna meg, amit te. A lehelet, a vérkeringés, a csók a legjobb költői ötletek közé tartozik. Ölel szerető bátyád: Miklós.”

Meg is címezte, amint illik: „Sebesi Sámuel bíró úrnak, Kolozsvár.” A posta már akkor is igen lelkiismeretes volt. Tűvé tette a „címzett”-ért Kolozsvárt. Amit bizonyít mai napig a levélen a különböző becsületes postások következő írása:

„A kir. törvényszéknél nincs.”

„A táblánál nincs.”

„A járásbíróságnál nincs.”

És ez mind igaz volt. Sebesi Samu nem törvényszéki bíró, nem is táblabíró, se nem járásbíró; hanem már akkor is falusbíró volt. Ott volt az irodája a Sétatér utcában. Ezt pedig ma Bartha Miklós utcának hívják. Tehát Sebesi Samu a Bartha Miklós utcában volt.

 Erdélyi Lapok, 1. évf. (1908) 2. sz. 47-48.

*
Fejlesztő: Maxweb