Lábjegyzet

"Mi a, a’mi se nem virágzik, se nem magzik, még is terem?"

És ők, a mennybe látók,

Magukkal együtt szórják szét

Ezt a más evilágot.


    Mivel nyilvános könyvismertető tartásának tiltását nem tartalmazza az impresszum, ezért vállalkozunk egy igen érdekes kötet* bemutatására.

Egy igazi közép-kelet-európai – vagy Kárpát-medencei – könyvet tart kezében a recenzens, illetve a majdani olvasó. Ennek megállapításakor nem a tartalomjegyzékből indulunk ki, hisz az szinte csak a magyar kultúrkörre utaló címeket vonultat föl.

A nagyáruházi gombán felnövő ember számára már a címválasztás is érdekes és szokatlan: „gomba és hagyomány”. Ez az érzés természetesen csak addig tart, amíg fel nem ütjük a könyvet. Első sorai után már világossá válik, hogy itt többről van szó, mint ha csak gombáról, vagy nagy általánosságban csak hagyományról beszélnénk. Erre egyébként a könyv alcíme is utal: „etnomikológiai tanulmányok”. Szövegszerkesztő programom pirossal aláhúzva jelzi, hogy nem is ismeri ezt a fogalmat. A paradoxon feloldásában a kötet elolvasása segít. A könyvben olyan tanulmányok sorakoznak, amelyek túl a közkedvelt gomba és a nem eléggé tudatosított hagyományaink összefüggésein, egy tágabb interdiszciplinaritás lehetőségeire, illetve szükségszerűségére figyelmeztet. Természetismeret, gasztronómia, gyógyászat, néprajz, művelődéstörténet, népművészet, nyelvészet és helyismeret – bennünket is – karöltve járnak az oldalakon és a sorok között, kinek-kinek tágabb-bővebb eligazítást nyújtva a gombák gyönyörű, de egyben bonyolult világában.

Ne ijedjünk meg, nem gombahatározót tart kezében az olvasó, még ha tartalmaz is odaillő passzusokat, de egyfajta határozót igen, egy olyan határozót, amely lényeges és döntő – meghatározó – lehet a természettel kialakított harmonikus kapcsolatrendszerünkben. Tulajdonképpen az ember helyére utal, a táj, a természet szeretete és ismerete, óvása és védése, fel- vagy kihasználása és tiszteletben tartása viszonylatában.

A kötet szerzője, több idegen nyelvet ismerő, anyanyelvét legmagasabb szinten művelő költő, közíró, néprajzkutató, egyetemi tanár. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Magyar Néprajzi Társaságnak, a Kiss Áron Magyar Játék Társaságnak, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának, az Erdélyi Múzeum Egyesületnek, a Nemzetközi Folklór Társaságnak (SIEF), a Romániai Hungarológiai Társaságnak tagja (többeknek kezdeményezője, alapítója és elnöke). Mindezek mellett olyan gombász, aki egyben etnomikológus (a László Kálmán Gombászegyesületnek alapító tagja) is, aki tudományos nyelvészeti disszertációjában sem kerüli el a gombát.

Szerzőnk gazdag – nem egy emberre mért – tudományos, közéleti vagy ismeretterjesztői tevékenységéről bárki többet megtudhat a gombasz.extra.hu honlapon, ezért ezt itt nem részletezzük.

A szerény és köszönetnyilvánító előszót a magyar etnomikológia múltjának és jelenének rövid bemutatása követi, melyből megtudhatjuk, hogy habár sejtésszerűen már korábbi századokban felcsillantak csírái, tulajdonképp egy fiatal – harmadik évezredi –, olyan tudományág születéséhez és fejlődéséhez asszisztálunk napjainkban, amelynek elméleti megalapozója és cselekvő részese maga a szerző is. Ezt a részt azért is tartom fontosnak, mert nyíltan kimondva fogalmazódik meg az együttműködés és több kutató összefogásának szükségszerűsége az egész magyar nyelvterület etnomikológiai feltérképezéséhez.

A tudományág természetéből, a szerző nyelvészi felkészültségéből adódóan ahhoz van szerencsénk, hogy nem egy száraz, tudományoskodó, hanem egy ember- és tájközeli munka lapjait forgathatjuk, nemcsak haszonnal, hanem egyben nagy élvezettel. A gomba mint étel a magyar néphagyományban című tanulmány a gomba értelmezése, képi ikonográfiája, a hozzá fűződő monda- és anekdotavilág, a gombászók és gombászás körülményei, a gombák értékelése, fogyasztása, a fogyasztás mértékének megbecsülése, de egyben a gyakorlati útmutatás körüli gondolatokra épül fel, és 25 pontba foglalt jelentés-, funkciólistával zárul. Ezt követi egy tájegység népi gombaismeretének – a Mezőségnek (Magyar népi gombaismeret a Mezőségen) – részletes, nyelvi és néprajzi, konyhaművészeti, folklorisztikus elemekben bővelkedő bemutatása. Ez a rész megfelelő alkalom arra nézve, hogy az egymás mellett élő (román – magyar) kultúrák egymást befolyásoló tényezőit is lehessen érzékeltetni. A gomba és ember egyedi, sajátos egymásra találására utaló kedves írás a sepsikőröspataki Pakulár Berta – a gombás – és tudása bemutatása (A gombakirály).

A népi megfigyelés és ismerethagyományozás jellegzetes példáját tárgyalja az a tanulmány, amely mintegy 40-féle kór gyógyításában használt 30 gombafaj népi használatát, alkalmazását elemzi hazai és nemzetközi összehasonlításban, gazdag adattár és a nagygombák „pontosabb, alaposabb, tudományos, farmakológiai szemügyre vételük” ajánlásának kíséretében (A gomba a magyar népi gyógyításban).

S az már nem csupán gasztronómiai, de tudományos felfedezéshez is hozzájáruló gazdaságpolitika-történeti ínyencség is egyben, ahogy a dálnokiak – s nem csak ők – tiltott erdőtüzekkel segítették egy titokzatos gombafinomságuk termésnövekedését (Világraszóló helyi érdekesség: a harapégésgomba). Érdemes elolvasni! Akárcsak a hungaricumnak (jobban mondva siculicumnak) számító taplófelhasználásról, a korondi toplászt versfaragásra is késztető bükkfabársonyról szóló tanulmányt, amely amellett, hogy betekintést nyújt a székely ezermesterek leleményességébe, nemzetközi kitekintést is megenged ezen a téren. Ugyanakkor az egykori – létfenntartó – mesterségek eltűnésére és nyersanyagaik megfogyatkozására, mint ok-okozati összefüggésre is figyelmeztet.

A következő három írás közül az első a magyarság körében azon, 66 néven megnevezett 9 gombafélével foglalkozik, amelyeket általában galóca névvel illetünk. Az ezekhez fűződő népi etimológiával, hiedelmekkel, tévhitekkel, gyakorlati hasznukkal, esztétikai értékelésükkel, a népi orvoslásban betöltött szerepükkel, az ehető fajták elkészítésének receptjeivel, a hozzájuk társított etnomikológiai kutatás jövőbeni feladataival ismerkedhetünk meg. Ezt is gazdag adattár követi (A galócák (Amanitaceae) a magyar néphagyományban). A második tanulmány az egyik legismertebb és közkedvelt gombafajtánk etnomikológiai elemzését adja: a keserűgombáét. Mi magyarok ebben is jeleskedünk. Fogyasztása ugyanis majdnem hungaricumnak számít (elkészítési módjára itt is sok receptet találunk), akárcsak megnevezésbeli egyöntetűsége. Azon öt gombacsoport egyike, állítja a szerző, amely szólásmondásainkban is meggyökerezett. És nem volna a székely székely, ha egy gomba megnevezésénél nem élne a természet adta hasonlóság rögzítésével, amikor a kucsmagombák jellegzetes formájából indulva ki, nem sokat keresgélve a kifejezések közt – néha a rá jellemző nyelvi nyersességgel –, erotikus vonásokkal ruházza fel azt. És nem volna szerzőnk megrögzött gombagyűjtő – akár még gépkocsiból vagy vasúti vagonból is – és fogyasztó, ha nem közölné velünk e fajtának jópár elkészítési receptjét is (A kucsmagombák a székely néphagyományban). A harmadik, ebbe a részbe tartozó tanulmány témája az ízében a szarvasgombával is vetélkedő gombánk, az ízletes vargánya, a medvegomba vagy a hirip/hilib/hirib. Megnevezésének területi megoszlása, a hozzá fűződő hiedelmek és ismeretek, a népi gyógyításban betöltött szerepe, népköltészeti és népművészeti vonatkozásai, a tájegységenként felsorakoztatott receptek, valamint a végére csatolt népi (magyar és más nyelvű) névanyag történeti és jelenkori táblázata járul hozzá a jobb megismeréshez (Az ízletes vargánya (Boletus edulis) a magyar néphagyományban). A gombákhoz kapcsolható valós és virtuális félelem, a gonosszal, az ördöggel és a boszorkánysággal való társításuk, a hazai és egyetemes folklór és művelődéstörténet berkeibe kalauzol bennünket a következő pár oldalon, még akkor is, ha a jellegzetes boszorkánykörök tudományos leírását is kézhez kapjuk bennük (Gomba és boszorkányság). Hogy a gomba szónak és gombaneveinknek van-e és mi a szerepe, jelentősége a tulajdonnév-használatban, ez esetben csak a helynevekre szorítkozva próbálja meg gomba- és nyelvszakértőnk a kérdés részleges megválaszolását. De így is 144 tájrész 147 gombás helynevének elemzését kapjuk (A gomba helyneveinkben).

Zsigmond Győző tisztában van kutatásai folytatásának fontosságával, abban a reményben, hogy majd egykor messzebbmenő következtetéseket lehessen levonni gomba- és népi kultúránk értékelésekor.

A kötet azzal zárul, amivel kezdődik... – (első látszatra a sorból kissé kilógóan) egy kis történeti visszatekintéssel, ezúttal az etnobotanika, etnogeobotanika, az etnoszemantika, az etnoökológia és az etnomikológia, mint egymásra épülő tudományágak fejlődésének felvázolásával – igaz, ez már utószóként, Kicsi Sándor András tollából. Végül, egy 39 kérdésben megfogalmazott – mások által is alkalmazható – etnomikológiai kérdőív áll rendelkezésünkre, majd a magyar népi gombanevek tájegységek (Alföld, Bánság, Dunántúl, Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Kisalföld, Moldva, Muraköz, Muravidék, Partium, Szerémség) szerinti mutatója tudományos megnevezésükkel egyetemben. Ezt követően egy gazdag, több oldalas (155–163. o.) irodalomjegyzék, illetve az adatközlők elhanyagolhatatlan jegyzéke teszi teljessé a kiadványt, a francia és angol nyelvű tartalmi kivonatokkal, valamint a szövegközi fehér-fekete képeket kiegészítő, mintegy 50 színes illusztrációt tartalmazó melléklettel együtt. Az, hogy a tanulmányok már korábbi megjelenések újragondolásaként fűződtek kötetbe, és ezért helyenként ismétlésekbe ütközünk, semmit sem von le a könyv értékéből.

    A szép megjelenésű és szerkesztésű kötet érdekes és hasznos színfoltja lehet személyes és közösségi könyvtárainknak.

* Zsigmond Győző: Gomba és hagyomány. Etnomikológiai tanulmányok. Sepsiszentgyörgy – Bp., LKG – Pont Kiadó, 2009.

Róth András Lajos
Fejlesztő: Maxweb