Megkérdeztük

"Székely önkormányzattörténet című munkámat tekintem főművemnek"

 

    – Tudományos, kutatói és közéleti tevékenységéért Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltáros-történésznek a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága Arany János-emlékérmet adományozott.

    – 2009. május 4-én a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlést tartott. A közgyűlés keretén belül a Határon Túli Magyar Tudományosság Bizottsága osztotta ki az Arany János-díjat és az Arany János-érmet. Három héttel korábban értesültem arról, hogy tevékenységemet Arany János-éremmel méltatják. Nagy elégtétel volt az, hogy rám gondoltak, hogy az 5 díjazott között vagyok, egy kárpátaljai, egy szlovákiai, egy vajdasági és még egy erdélyi személy, Murádin Jenő mellett. Felmértem a díjazott kollégák életkorát, körülbelül egykorúak velem, tehát olyan 70 év körüli a társaság. Az érme a tudományos tevékenység elismerése. Nagy elégtétel, hiszen tudatosította bennünk azt, hogy munkánk nem volt hiábavaló, a legfelsőbb tudományos fórum is méltatja és elismeri.

    – Nyilván a legújabb érem a legfényesebb. Viszont korábban szintén az első erdélyiek között részesült egy másik rangos szakmai kitüntetésben, a Pauler Gyuladíjban, amely ismereteim szerint a magyar levéltárosoknak járó legmagasabb elismerés.

    – Ez így van. Azt mondhatom, hogy az elismerésekkel most már igazán elégedett lehetek, hiszen szakmai vonalon, a levéltárosi tevékenységemért is megkaptam a legmagasabb magyar díjat, a Pauler Gyula- díjat. Azt kell mondjam, hogy teljesen meglepetésszerűen kaptam. Egy ismerősöm a Művelődési Minisztériumból nyíltan megmondta, hogy Sándor, gratulálok, a te érdekedben kiskapun senki sem kilincselt, te úgy kaptad meg, mint aki megérdemli.

    Most jutottam oda, hogy mind a szakmai munkám, mind a tudományos tevékenységem elismerése megtörtént.

    – Az nem kis dolog, hogy szakmai vonalon ekkora elismerés érte, hiszen szinte a legutóbbi időkig ön volt az egyetlen magyar levéltáros. Amikor nyugalomba vonult, akkor úgy is emlegették, hogy az "utolsó mohikán".

    – Sajnos volt egy ilyen időszak, hiszen ezelőtt tíz évvel tényleg az egyedüli magyar levéltáros voltam az Állami Levéltári hálózatban. Miután nyugdíjaztak, nyugalomba vonultattak, folytattam a tevékenységemet, de már munkaviszony nélkül. Egyetlen magyar levéltáros sem volt, az utódomat, László Mártont, Marosvásárhelyen 2 évi közbenjárással sikerült végül alkalmaztatni.

    – A szakma előtt közismert, hogy évtizedek óta, széles témakörben közölt tudományos dolgozatokat, több önálló kötetet jelentetett meg, társszerzőként más kötetek létrejöttében játszott szerepet. Csíki születésű, Marosvásárhelyen él, de azért Udvarhelyről is rengeteget ír. Hogyan lehetne körülhatárolni, melyek azok a kutatási pontok, amelyek a leginkább foglalkoztatják?

    – Amikor 1962. november 1-jén a marosvásárhelyi levéltárba kerültem, a következő elvet szögeztem le: ha itt ülök a levéltárban levéltárban, a történelemtudomány forrásánál, akkor igyak a forrás tiszta vizéből. Tehát nem elégedtem meg azzal, hogy egy tisztviselő vagyok. Ahhoz, hogy ne maradjak csupán közigazgatási tisztviselőnek, tevékenynek kellett lennem munkaidőn kívül is, tudományos munkátkellett végeznem. Az elején nehezen ment, mivel csak otthon tudtam ilyen tevékenységet folytatni, a munkahelyemen nem igen lehetett. Azonban a középkori és a későbbi időszakok levéltárainak rendezésekor, az okiratok cédulázásakor egy-egy témát megjegyeztem magamnak, jegyzeteket készítettem, hogy hol találhatóak a források. Mikor vettem e munkámnak hasznát? 50 éves koromban, amikor 1990-ben megnyílt a lehetőség a szabad kutatás előtt. Akkor nagyon sokan csodálkoztak, kérdezték, hogyan vagyok képes egy évben egy könyvet az asztalra tenni? A válasz, hogy nem akkor kezdtem gondolkodni, hogy vajon miről tudok írni, már megvoltak az előre kijelölt témáim, és az is, hogy hol kapom meg a forrást hozzá. Csak fel kellett keresnem őket, jegyzeteljek és írjak. Ez a levéltáros számára egy olyan előny, amit bűn kihasználatlanul hagyni. Ennek az eredménye, hogy a könyv, amit nemrég ismertettünk Székelyudvarhelyen, a 16. kötet (szerk. megj.: Pál-Antal Sándor: Székely székek a 18. században. II. – Udvarhelyszék 1700–1722 között). S otthon még öt kötetnyi kézirat kiadásra vár.

    Mint levéltáros, elsősorban segédtudományokkal foglalkozom. A segédtudományok keretén belül intézménytörténettel, például a székely székek történetével, heraldikával, pecséttannal, a doktori tézisem is pecséttani témájú. Mint kimondottan történelmi téma, a Székelyföld története kimeríthetetlen forrás, rengeteget lehet írni. Marosvásárhely városról legalább egy tucat tanulmányt írtam, Csíkszeredával kapcsolatosat is többet, de írtam az udvarhelyszéki 18. századi pestisről is.

    Székely önkormányzattörténet című munkámat tekintem főművemnek, ezen dolgoztam a legtöbbet. Ezzel mutattam meg valójában, hogy az önkormányzattörténet valahol egy alkotmány- és jogtörténeti téma, tehát olyan kérdésekkel is meg kellett küszködjek, amelyek eléggé szárazak, kevésbé vonzók. Viszont az erdélyi székelység történetébe ágyazva, igenis izgalmas téma, hogy bizonyos korszakokban hogyan alakult az önkormányzati jog. Voltak időszakok, amikor ez az önkormányzati jog kiszélesedett, kitágult, voltak olyan korszakok, például II. József idején, amikor nagyon leszűkült, és attól függően, hogy a központi hatalom mennyire volt erős vagy gyenge, szinte harmonikaszerűen igazodott az önkormányzat a központi hatalom szorításához, és így van ez ma is.

    – A Mentor kiadó új sorozata, a Székely székek a 18. században második kötete a legfrissebb termése?

    – A Székely székek a 18. században. II. – Udvarhelyszék 1700–1722 között a kiadó legfrissebb termése. Az én legfrissebb termésem, ami a kiadónál van, az Marosvásárhely történetének első kötete, a kezdetektől 1848-ig. A tárgyalások során megegyeztünk abban, hogy a Mentor ezt még az idén ősszel megjelenteti. Ha ez megvalósul, akkor jövőben várom a Székely székek a 18. században sorozat harmadik kötetének a kiadását, illetve a negyedikét, az ötödiken pedig dolgozom jelen pillanatban. Van még egy kiadásra váró kéziratom, Marosvásárhely város vízszolgáltatásának története a kezdetektől a 21. századig.

    Pál-Antal Sándor

Levéltáros-történész.
Született Karcfalván, 1939. szeptember 26-án

1962-től a Román Országos Levéltár marosvásárhelyi kirendeltségének főmunkatársa.

Kutatási területe a székelység története, helytörténet, intézménytörténet.

Több önálló kötete jelent meg, tudományos tanulmányok tucatjait közölte hazai és magyarországi szakfolyóiratokban.

Életműve: Székely önkormányzattörténet (Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002).

Díjai közül: Pauler Gyula-díj (2002), Arany János-díj (2009).

Novák Károly István beszélgetése Pál-Antal Sándor nyugalmazott levéltáros-történ
Fejlesztő: Maxweb