Népi kultúra

"Itt örökkétig mész vót, ősidők óta!"Erdei iparűzés Vargyas környékén

 

    A mészégető népi ipar XIX. századi székelyföldi helyszíneinek térképe a Cziráky- féle összeírás alapján jól kirajzolható: 1820-ban az égetés és a mész fuvarozása, a mésszel való kereskedés lehetősége 36 település lakói számára jelentett megélhetési forrást. Nyilvánvaló, hogy azokon a településeken alakult ki ez a természetkiélő erdei ipar, amelyeken a helyi természeti adottságok lehetővé tették. A nevezett mesterség kapcsán legtöbbször előforduló településnevek: Homoródalmás, Homoródkarácsonyfalva, Vargyas, Csíkszentdomokos és Pürkerec. A falut körülölelő hegyek mészkőrétegeinek kitermelésével a helyben dolgozó 5–10 mészégető tevékenysége a források szerint Vargyast már századokkal korábban mészégető központként tette ismertté.

    A XIX. századig a helyi közbirtokosság tulajdonában volt a felszíni mészkőbánya, ahol a mészmesterek megszabott fizetség fejében égethettek. (A hagymási új mészkőbányát csak az 1930-as években nyitották meg.) A mésszel való foglalkozás alapvetően két szakaszra oszlott: a mész kiégetésére és az értékesítésre. A szekeresség intézményét kihasználva, a vargyasi mészégetők eljuttatták terméküket a Mezőség, Udvarhelyszék és Háromszék falvaiba, a Küküllők völgyébe, Fogaras és Barcaság környékére. A mész ára az épp időszerű piaci körülményektől függött, például az adott esztendő gabona- és gyümölcstermésének hozamától. Még az 1940-es években is "szekerekkel szállították le, s vitték vidékekre. Adták el ilyen régi vékás hogyhívjákokkal, vékával, nem kilóval, mázsával adták. Két véka mész, egy véka gabona. Így csereberélték akkor az árut, a meszet, a gabonát" – mesélte 2008-ban egy vargyasi mészégető család tagja.

    A XX. század elején a mészégetés művelői az önellátó és az árutermelő stratégiák kiegészítő alkalmazásával teremtették meg életfeltételeiket. Életszervezésüket, gazdaságukat a több lábon állás jellemezte. Valamennyinek 5–10 hektár földterület volt a birtokában, amelyet – tekintet nélkül a mész iránti keresletre – folyamatosan megműveltek, ugyanakkor teheneket tartottak, sertést neveltek. A mészégető családjában a munkamegosztás a pénz megszerzésének és a termények előállításának elkülönített tevékenységeire vonatkozott. Míg a családok férfitagjainak fő tevékenysége a rendkívül nehéz fizikai munkát igénylő mészégetésre korlátozódott, az asszonyok feladatköre a gyermekek nevelésére, az állatállomány ellátására, a ház körüli, illetve mezőgazdasági munkák végzésére terjedt ki. A nők jelentős részt vállaltak a mészégetésben is. A kora tavasztól késő őszig tartó idény alatt közülük nem egy férfi módra dolgozott férje mellett a mészégető kemencénél.A nagyobb időszaki munkák idejére, mint például szántás, vetés, aratás, a férfiak ideiglenesen abbahagyták a mészégetést, és saját állataikkal, illetve megfizetett munkásokkal dolgozva arra törekedtek, hogy a mezőgazdasági munkát minél rövidebb idő alatt elvégezzék, és visszatérjenek jövedelemszerző tevékenységükhöz. A gyermekek munkabírásukhoz szabott feladatokat teljesítettek szüleik mellett.

    Az 1948-as államosítás után a vargyasi mészégetők engedélyeit bevonták. Az 1952-ben megalakult kollektív gazdaság a mészégetők közül néhányat állandó alkalmazásba vett,mások felhagytak a mesterséggel, és gyári munkások, illetve földműves kollektivisták lettek. Az 1950- es évek elején felújították a nyersanyagokhoz közel eső régebbi katlanokat, ugyanakkor újabbakat is építettek a gazdaság keretei közt folytatódó mészégetés számára. A munkakönyvvel alkalmazott mészégetők által előállított terméket a beindult nagy állami építkezéseken – termelőszövetkezetek, gyárak, lakónegyedek – használták fel.

    Az 1970-es években, abban a rendkívül ellenőrzött korszakban ritka eseménynek számított, hogy egy régi mészégető család tagjának magánengedélyt sikerült szereznie az iparűzéshez. V. J., az akkori "maszek" jól emlékszik: annak ellenére, hogy Vargyason másnak tilos volt a magáncélú égetés, többen voltak a faluban, akik titokban az ő engedélyén élődtek. Ezek a feketézők a távolabbi falvakban az ő nevén mutatkoztak be, s rendeléseket vettek fel. "Recsenyéden bémenyek az új házhoz, hogy vesznek-e meszet, azt mondják, nem kell, mert már leelőlegezték a vargyasi V. J.-nél. Mondom, nézzen meg ember, én vagyok V. J.!"

    A rendszerváltást követő gazdasági helyzetben Vargyason az a néhány mészégető, aki korábban állami alkalmazottként termelt, arra törekedett, hogy kisebb léptékű magánvállalkozásként tovább folytathassa tevékenységét. A felszámolódó állami gazdaságokból és az ipari ágazatból utcára került helyiek közül többen, a kiútkeresés egyik szakaszaként, szintén a mészégetés mellett állapodtak meg.Ők korábban vagy alkalmi munkásokként tanultak bele a mesterségbe, vagy a család korábbi generációinak hagyományos mesterségéhez tértek vissza. Az 1990-es évek modernizációs törekvéseivel szembemenő gazdasági folyamat tehát az ipari tevékenységtől a természet kiéléséhez kanyarodott vissza, párhuzamosan azzal a visszaparasztosodásnak nevezett, a mezőgazdaság terén megfigyelhető jelenséggel, amely során az ipari és agrárproletárok a szocializmus előtti, idejétmúlt földművelői stratégiákhoz és régi termelőeszközökhöz nyúltak vissza.

    Az új gazdasági rendszer azoknak a gyors alkalmazkodásra hajlamos mészégetőknek kedvezett, akik a termelés mellett a piaci körülményektől és új társadalmi kapcsolatok kiépítésétől sem riadtak vissza. Azoknak, akik elsőként kezdtek magántermelőként égetni, és akik ennél fogva az elsőként jelentkező nagy felvásárló cégekkel kötöttek szerződést.

    Jelenleg a falu környékén 15 katlanban 12–13 vargyasi család égeti a meszet. A mész felvásárlását nagyobb cégekkel szerződték le, általában előzetes megrendelésre dolgoznak. Állandó megrendelőik leginkább Székelyudvarhelyről érkeznek: "most Udvarhely nyeli a meszet, ott vannak a nagy építkezések…" A mészégetés most is főleg családi, nemzetségi vonalon működik: egy-egy katlan kiégetésében a kiterjedt család tagjai vesznek részt. A mészégetők zöme egy korábbi generációkra visszanyúló nagy mészégető család, kiterjedt rokonság tagja. Mellettük az utóbbi két évtizedben néhány új meszes is jelzik, amelyet a környéken továbbraelkezdett tevékenykedni. Az a két cigány vállalkozó, aki 2000 után épített saját katlant, a bővülő igényekben és saját rátermettségében bízva vágott neki a termelésnek. Egy fiatal székely gazda, elődei mesterségét folytatva, 2002-ben épített saját kemencét, egy másik mészégető 2000 óta, időszakos magyarországi vendégmunkájának szüneteiben, hasonló módon egészíti ki jövedelmét. Bár az egyre szigorodó jogi és természetvédelmi feltételek akadályokat gördítenek a mészégetés elé, a szaporodó katlanok és az újabban feltűnő égetők egyértelműen a tradicionális mesterségből élők körének bővülését is fennálló magas fokú munkanélküliség motivál. A rendkívül nehéz mesterség egyedüli vonzerejét a viszonylag gyors pénzbeli jövedelmezőség képezi.

    A családok a mészégetés mellett lehetőségeikhez mérten gazdálkodnak, állatokat tartanak. Jövedelmük így a saját használatra előállított terményekből, állatokból és a mészégetésből származó pénzből tevődik össze. Többen gépekkel felszerelt magángazdaságot működtetnek, gyakran gépesített munkafázisokat vállalnak a falubeliek kérésére, tehát a több lábon álló, a kiterjedt családot és ideiglenesen kívülállókat is foglalkoztató, pénzt és terményeket is mozgató gazdaságszervezés jellemző rájuk.A mészégetés megszervezése, a századokkal korábbi gyakorlattal ellentétben, az alacsony társadalmi réteg köréből kiszakadva, mára a nagyobb gazdák csoportjához kapcsolható, ők azok, akik rendelkeznek a nyersanyagok, a mészkő és az égetéshez használatos tűzifa megszerzéséhez elegendő pénzzel, a fuvarokat, a berakásra és az égetéshez napszámra szerződtetett munkaerőt meg tudják fizetni, ugyanakkor kapcsolataikat használni tudják a beszerzés és a megrendelők biztosítása érdekében. A kőtörésre, hordásra, égetésre alkalmazott munkaerő a falu szegényebb rétegéből, főleg a cigányok köréből kerül ki.

    Érdekes a mesterség művelőit jelölő helyi fogalomhasználat, amely az iparral szembeni erősebb vagy lazább kötődéseket, és egyben az abban résztvevők társadalmi hierarchiáját is jelzi.

      a.) A mészégető fogalma Vargyason azt a mindenfajta szakirányú képzettség nélküli embert – néprajzi terminussal parasztspecialistát – jelöli, aki saját kemencéjében égeti a meszet. Ennek a behatárolásnak megfelelően Vargyason tucatnyi aktívan dolgozó mészégetőt, más szóval gazdát, vagy újabb megjelöléssel patront találunk. Köztük markáns csoportot alkotnak azok a rokonok, akik több generációra visszavezethető mészégető dinasztia tagjai; mellettük számon tartanak néhány idős, visszavonult mészégetőt is. A gazda a munka összehangolását, a nyersanyag és a szállítás megszervezését végzi, a mesterség hivatalos műveléséhez biztosítja a helyi tanáccsal kötött szerződéses keretet, fizeti az adót, rendelkezik a kő és fa beszerzéséhez szükséges pénzzel. Az állandó megrendelés biztosítása, továbbá a termék kedvező áron történő értékesítése ugyancsak a gazda talpraesettségét és kapcsolatrendszerének kihasználását igényli.

      b.) A mészégetők családtagjai – gyermekek, asszonyok – alkalmi segítségekként veszik ki részüket a mész előállításának folyamatából. Ezek a hozzátartozók is jól ismerik a mesterség fortélyait,ám aktív jelenlétükre elsősorban a több embert igénylő munkamozzanatoknál van szükség.

      c.) A mészégetők munkásoknak nevezik a napszámra fizetett munkaerőt. Ők általában a legkeményebb munkákat végzik el, például a kőtörést és a 36–40 órás intenzív tüzelést.

    A mészégető mester megítélése során figyelembe veszik a szakértelmét, hogy mennyire régi mester, az általa előállított mész minőségének hírét, s nem utolsó sorban azt is, hogy történt-e munkabaleset, vagy figyelmetlenség okozta anyagi kár – például, hogy dőlt-e össze katlan – a gyerkeze alatt. E kritériumok alapján csupán tucatnyi olyan ember van a faluban, aki mészégetőként vehető számba: "Tízen, tizenketten vagyunk, amelyikek be tudjuk rakni. Mindenki nem érti. Hát olyan patronok, teszem fel V. Á., érteni érti az égetést, de nem tudja berakni. S a szülei is, az ókori izéjei is mind meszesek vótak, de nem tudja. Odafigyelés kell."

    A legnagyobb mészégetők is csak a tisztes megélhetést képesek tevékenységükkel biztosítani, kirívó felhalmozásra nem akad helyi példa: "…elég normálison megélnek belőle, de egyszer, hogy meggazdagodjon, valaki egy nagy házat építsen, s látszodjon, hogy ez itt mészégető lakik, a lakáson, olyan nincs". Egyre sűrűbben jelentkeznek viszont azok a példák, amelyek sikeres stratégiaként nem a termelésben, hanem a forgalmazásban rejlő gazdasági potenciál mellett érvelnek: "én őszintén megmondom: van Udvarhelyt egy valaki, az Magyarországon dolgozott, s hozott vót – a 90-es évek elején – egy mészótó gépet, azt vásárolt s ő nekifogott. Általába ő szokta innet Vargyasról felvásárolni a meszet, de ő aztán biztos, hogy meggazdagodott, de úgy, hogy katasztrófálisan".

    A kemény munkával megszerzett pénzt a mészégetők nem csak a mindennapi gondok enyhítésére, a megélhetésre fordítják; felhasználásában nagy szerepet szánnak a ceremoniális beruházásoknak, az emberi kapcsolatok ápolásának és a családi-baráti közösségben szervezett ünnepléseknek is."Má a régi mészégetőknél megvót ez, hogy minden katlan mész az meg vót ünnepelve. Most es úgy van. V. F.-nél például, ők aztán még úgy es van, hogy egy katlan mész ára reamegy, addig ünnepelnek. Ha elfogy a pénz, akkor rakják esmen bé s égetik ki." Ezáltal folyamatosan újratermelik a közösségen belüli szimbolikus pozíciót, újradefiniálják a munkásaikkal és a falubeliekkel kiépített emberi-társadalmi kapcsolataikat is.

    Vargyason az újabban épített vagy felújított mészégető katlanok a helyi hagyomány szerencsés továbbélése mellett arra utalnak, hogy a mészégetők a minimális gazdaságosság mellett, gazdasági alternatíva híján, a természetvédelmi megszorítások, az EU-s törvények szabályozásai és a lokalitás nyújtotta feltételek, „kiskapuk” közt ügyesen lavírozva, megélhetésüket hosszabb távon is a széles körben keresett mész égetésével kívánják előteremteni.


 

Kinda István
Fejlesztő: Maxweb