Tárgyi örökségünk

Rendhagyó kiállítás a Haáz Rezső Múzeumban A kiállítás klenódiumairól dióhéjban

A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2008. június 3-án nyitotta meg a BÉKESSÉG ISTENTŐL. A székelyföldi reformáció évszázadai című időszakos egyháztörténeti kiállítását. A sok évszázadon át megőrzött, de rohamosan pusztuló tárgyak, természetes közegükből – a templomból, az egyházi leltárból – kiemelve, múzeumba helyezve más hatást váltanak ki, és más értékekkel ruházódnak fel. A „Sacramentumhoz való eszközök”, a „bonumok”, a vasárnapi, ünnepi úrvacsora osztásakor használt kegytárgyak muzeális értékké emelkedtek a kiállítás alatt, amely kizárólag a református egyház tárgyi örökségét mutatta be. S történt mindez a Biblia Évében, abban az évben, amikor az Udvarhelyi Református Egyházmegye megalakulásának 430. évét is ünnepeljük.

A kiállítás úgy törekedett örökségünk értékeinek hangsúlyozására, hogy az egyházi levéltárak korai forrásanyagán túl, a gótikus időktől napjainkig sorakoztatott fel tárgyakat: keresztelőmedencét, szószékkoronát szószékkel, textíliákat és – a kiállítás legnagyobb részét kitevő – klenódiumokat.

Az Udvarhelyi Református Egyházmegye klenódiumai közül 13 udvarhelyszéki településről (Hodgya, Csekefalva, Parajd, Bikafalva, Székelykeresztúr, Ége, Mátisfalva, Dálya, Szentábrahám, Nagygalambfalva, Fiatfalva, Siménfalva, Telekfalva) kerültek be a múzeumba kegytárgyak, összesen 50 db. Ezek közül 20 db ónból készült, a többi nemesfémből, illetve rézből, bádogból, de előfordult az égetett agyag is. Sajnos nem került kiállításra fából és üvegből készült kegytárgy, ezek ritkaságnak tekinthetők, mára a fatárgyak elpusztultak, nyomukat csak az utolsó vacsorákat ábrázoló freskók, oltárok tábláin fedezhetjük fel.

A tárgyak között találtunk 15. században készült kelyhet, 16. és 17. századi talpas poharat, cápás poharat, 17. és 18. századi kannát, tányért, palackot, kelyhet és habán korsót, valamint 19. és 20. századi kelyhet, poharat, kulacsot utánzó korsót, tányért és tálcát.

Lambrequindíszes pohár (Hodgya)         Fedeles kanna (Székelykeresztúr)

Jelen írás keretében nem térhetek ki minden kegytárgy tárgyalására, ezért röviden ismertetem az említett településekről behozott tárgyakat, néhányat kiemelten.

Hodgyáról került be a legtöbb (9 db) tárgy. Ezek között találjuk a legkorábbi ezüst, részben aranyozott, lambrequindíszes talpas poharat, melyet datál a címerpajzsba, három sorba szerkesztett felirata: „1586 / Szabó / István”. A kivitelezésében is sajátos technikával operáló díszítés – az ilyen poharak esetében a megszokott domborítás helyett – leheletfinom vésést és cizellálást alkalmaz. Az indákat, tulipánt és liliomot egybezáró motívumlánc a szájperemen foglal helyet. A cérnavékony véset a talprészen és az övpánt körül is megjelenik, ahol a fodros pánttal szegélyezett, domborodó övpánt található. Mesterjegye a fenekén levő címerpajzsban LF monogramot hordoz. A hodgyai anyagból kiemelkedők még az 1790-es évszámot hordozó ezüst kókuszserleg, egy 1796-os évszámmal ellátott ezüsttányérka, egy céhes és egy makkos billentőt hordozó ónkanna, egy 1712-es óntányér. Továbbá az a vörösréz, ezüstözött, feliratos kehely, amelyet Csereyné Zathureczky Emília csináltatott – az eredetileg a hodgyai egyház tulajdonát képező – szentábrázolásokat hordozó ónkannáért, amelyet az akkor alakult Székely Nemzeti Múzeum részére Orbán Balázs közvetítésével szerzett meg, és amely sajnos az 1945-ös menekítéskor a zalaegerszegi állomáson bombatámadás áldozata lett.

Ónból készült kehely (Csekefalva)

  Csekefalváról a 7 tárgyból 4 (1 kanna, 1 kehely és 2 tányér) ónból, 1 pedig bádogból készült. Van még egy ezüstkelyhe karcsú kupával és egy különös kivitelezésű, négyszirmú virágokkal díszített pohara, amely szár nélkül kapcsolódik a talprészhez, és bélyeget nem hordoz. A legkiemelkedőbb tárgya az ónból készült kelyhe, amelynek rendkívüli fontossága abban keresendő, hogy Erdélyben ez a tárgytípus ónból alig maradt fenn mára. Az ónkehely csonka kúp alakú kupájának egyenes feneke csavarmenetes résszel kapcsolódik a korlátbáb formájú szárhoz, amelynek közepén repedés tátong, csaknem teljesen körbefutja a körte alakú szárrészt. A kupáján is repedés és forrasztás nyomai látszanak. Szerény dísze palástján véset, amely a 2-2 párhuzamos, körbefutó vonal által – a szájperem alatt és az alsó részen – három részre tagolja a kupát: a két szélső a keskenyebb, míg a középső a nagyobb felület. A három részből öntött edény szára csavarmenetes megoldással kapcsolódik a kehely talpához is. A talprész harang alakú, és peremén kb. 1 cm szélességben rovátkolt dísz fut körbe, az alján pedig három különböző kéz felirata található, ezek utólagos vésetek. A „BK 1705” feltehetőleg az egykori tulajdonos monogramja, amelyet saját kezével, éles tárgy segítségével karcolt be. A „Cs. R. E.” és az „1” a Csekefalvi Református Eklézsia rövidítése, illetve az egyes a leltári számot jelölheti. A barokkos jegyeket hordozó tárgyat valószínűleg a 18. század legelején készítették, erdélyi műhelyben. Bélyege a talp fenekén, az illesztésnél bemélyedő rész közepén egy utólag illesztett kör alakú pecsét, átmérője kb. 1 cm, mára kivehetetlen, talán koszorú szegélyezte. A magassága 20,8 cm, a kupamagasság 7,6 cm és a szájátmérő 7,9/7,2 cm – ütődés miatt. A talpátmérő 9,9/10,5 cm. Technikáját tekintve öntött, esztergált és vésett.

Parajdról 6 tárgy került kiállításra. Két aranyozott ezüst, patenaszerű kistányérja közül az egyiken 1726-os felirat olvasható. A kiállítás egyetlen ónpalackja is innen származott. A bélyeg nélküli, téglalap alakú palack állapota nem mondható kielégítőnek sem, mert csavarmenetes szájáról hiányzik a fedél, és ütések nyomait hordozza. Említést érdemel még a szecessziós, rézfedeles kannája, a rokokó stílusjegyeket hordozó, niello-technikával készült ezüstkelyhe, valamint a gótikus, hat karéjos talppal és sárkányokat hordozó, sokszögű szárrésszel rendelkező részben aranyozott – ezüstkelyhe.

Bikafalva 5 db kiállított tárgya közül négy ónból készült, az ötödik pedig egy habán korsó, szintén ónfedéllel. A habán cserépedények is egyre ritkábbak az egyházaknál.

Székelykeresztúr 4 db kegytárgyat állított ki, melyek között nincs ónból készült. Két kelyhe közül az egyik dísztelen, 1937-ben készült, a másik pedig búzakalászokkal díszített, aranyozott ezüst. Különösen értékes az ezüst kenyérosztó dísztál, amely az aranyozás mellett a peremén domborodó indák és burjánzó levelek közé szerkesztett virágoktól ékes. Fedeles kannája valóságos remekmű. A hengertestű kannán a kerek szájrész alatt három sávozott véset fut körbe, 1,3 cm szélességben. Alatta – egy 0,5 cm-es poncolt sáv alatt – kalapált, trébelt indás virágornamentika futja be az egész köpenyrészt. Lent, a 0,5 cm-es poncolt sávot egy 0,5 cm-es sima sáv követi, amely háromvonalas vésetű profilozás által kapcsolja össze a kannatestet a kidomborodó és szintén díszített talprésszel. A tulipánok, bazsarózsák és más virágok koszorúba rendeződve díszítik a talpat, melynek enyhén visszahajlik a pereme. A fedél középső részére került a domborműves technikával készült, ülő szarvast ábrázoló gomb. A szarvast egy dísztelen, kidomborodó, tompított félgömbre ültették. E sima rész alatt a domború felületet egy ornamensekben gazdag másik felület követi, melyet fodros peremrész zár le. A tagolt fedélrész ornamentikája akantuszlevél és indadísz. Viaszvesztéses technikával készült íves füle lefele kicsinyülő gömböket hordoz, és a visszahajló vége sima felületű címerpajzsban végződik. Az amúgy kívül-belül aranyozott kanna fenekéről elmaradt az aranyozás, ide került beütésre kétszer is egymás mellé a mesterjegy, amely háromágú korona alatti HM monogramból áll. (A mester Hans Mautner senior lehetett, aki 1670–1694 között alkotott. L. Gyárfás Tihamér: A brassai ötvösség története. Brassó, 1912.) Feltételezhető, hogy az 1680-as évek legelején készült. A kanna formája a barokk kannatípusokat idézi, de burjánzó ornamentikája reneszánsz stílusjegyeket is ötvöz, magán hordozva a német (augsburgi) ötvösöknek – a brassói szász mestert ért – hatását. Az edény magassága fedél nélkül 16 cm, fedelével és gombjával 23,5 cm. Talpátmérő: 13,6 cm/13,4 cm – ütés nyomával –, szájátmérő: 10, 6 cm. Állapota jó – a billentőtől balra a fedelén ütés nyoma, a talpán ugyancsak enyhe ütésnyom figyelhető meg.

Ége négy tárgyából három ónból készült. Az 1774-es feliratú ónpatena és az óntányér mellett a szeráfok által tartott lábakra helyezett ónkanna, valamint az ezüst, részben aranyozott, vadászjeleneteket hordozó talpas pohár érdemel több figyelmet. Ezen utóbbi brassói műhelyben, a 17. században készülhetett.

Mátisfalva 4 kiállított tárgyából az ónkanna a legkorábbi, felirata 1687-ből való. Talpas poharára az 1766-os felirat egy évszázaddal később kerülhetett. Ivóeszközei közé tartozott még egy neogótikus kehely és egy ezüst, szájrészén széles sávban aranyozott és virágornamenssel díszített cápás pohár.

Dálya 3 tárggyal gyarapította a kiállítást. Kiemelkedő értékkel bír gótikus kelyhe, amelynek noduszán az erdélyi sodronyzománc-technikát alkalmazták. Kupakosarán bár nagyon hiányosan még találunk angyalok által tartott medaillonba szerkesztett női szentábrázolást. Hat karéjos talpán az áttört mérműves díszítés indák közé rejtett liliomokat ábrázol. Hatszögű szárát eperszemek díszítik a nodusz két oldalán. Kupakosarának pántja sodort pálca fölötti áttört liliomdísz. Dálya más két kiállított kegytárgya ónból készült kanna: az egyiken sas látható, a másik amelyet három lábra helyeztek fedélgombján delfin.

Gótikus kehely (Dálya)

Szentábrahámból 2 db óntárgy volt kiállítva. Az egyik egy csonka kúp alakú, „V. I.” monogramos és 1827-es évszámmal ellátott pohár, a másik egy tányér volt.

A Nagygalambfalváról bekerült két tárgy (kehely és tálca) – ugyanazon megrendelő által – 1871-ben készült és került az egyházhoz.

Fiatfalva egy patenával és egy keleti ornamentikát hordozó kávés findzsával képviseltette magát a kiállításon.

Siménfalva egy 1794-es ezüst kehellyel volt jelen, amelyet aranyoztak is.

Telekfalva egy kékes alapmázzal és más színekkel díszített, az ötvenes években készült, korondi kulacsformát és korsót ötvöző, dugóval ellátott kerámiatárgyat küldött a kiállításra.

Különös, hogy épp Székelyudvarhelyről nem került be egyetlen klenódium sem a kiállításra.

 Köszönettel tartozok a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársainak, különösen Róth András Lajosnak és Miklós Zoltánnak a szíves fogadtatásért és kutatómunkám során nyújtott önzetlen segítségért.

Barabás Hajnalka
Fejlesztő: Maxweb