Megkérdeztük

Az olvasás az emberi élet egyik legfontosabb dolga

– Miért lesz valakiből író?

– Biztos az önkifejezés viszi az embert, hogy megpróbálja megfogalmazni vagy önmagát, vagy a világot, amelyben él. És ez a kényszer, hogy a világ kihívásaira, vagy a lelke, a gondolatai, a saját érzelmeinek a kihívásaira választ adjon, az készteti az embert, hogy író legyen.

 

– Egy kápolnási fiatal esetében voltak-e olyan jelek, amik arra mutattak, hogy író lesz belőle?

– Hallatlanul szerettem olvasni, amikor mentünk valahova vagy olyan munkát adtak édesapámék, hogy amellett lehetett olvasni, mindig vittem valamit, főleg Verne-könyveket, s a Jókai-könyveket szerettem akkor… Kilencedikben kellett magyar órára egy verset írni, és akkor egy tizedikes fiú, Orbán Feri írta meg azt a verset, amit beadtam… Úgy kb. tizenegyedikes voltam, amikor rájöttem, hogy a könyveket emberek írják… Valahogy nem tudatosult soha bennem, lehet, tizedikes voltam, amikor egy Ifjúmunkás a kezembe került és fölfedeztem a postarovatot. De még ez se késztetett írásra.

Én mikor írni kezdtem, szinte ugyanolyan volt, mint most, azóta se változott a stílusom sokat. Ugyanúgy írtam. Az első írásom, amit beküldtem Szabó Gyula bácsinak, egy kockás lapú füzetből téptem ki, Tanyai halál volt, elküldtem, be se volt gépelve… Kb. szeptemberben küldtem el, és fogadtam, hogy tudok-e olyant írni, hogy közöljék. S hát egyszer jött a Szabó Gyula válasza… 1969. decemberi Utunknak a karácsony előtti számában ötünket mutattak be, Vári Attilát, Szávai Gézát és engem… Hallatlan élmény volt.

Második írásom benne van A hallgatás csöndje kötetben, A várakozás balladája, olyan, mint egy szabadvers. Azt hiszem, a fejlődésem ezen a szinten megállt, az epikai műfajok között váltottam, írtam cikket, riportot, szociográfiát. Áttértem a szociográfiai írásra. Megjelent még vagy két írásom, és akkor nem írtam többet szépirodalmat, mert sokkal fontosabbnak éreztem a szociográfiát. Hogy van egyfajta világ, ami előttünk van és látjuk, hogy milyen, és arról a világról el akarjuk fogadtatni, hogy az más… Ez zavarta a tudatomat. Ezért írtam meg a szociográfiai riportokat. Három-négy éven keresztül húzódott a megjelenése, szerkesztette újra Csíki Laci, írtam Domokos Gézának, hogy megint kezdi elölről, húzatott a szövegből… A Feketében címűben az összes adatot, ami a gyermekotthonokról volt, kihagyatták…

Olyan természetű voltam, hogy amíg meg nem jelent egy írásom, a következőt nem tudtam megírni. Mindig addig vártam, amíg megjelent az írásom. Az az íróember vagyok, akinek minden írása megjelent.

 

– Kell érlelődnie egy témának ahhoz, hogy papírra kerüljön?

– Én mindig azelőtt annyit gondolkozok, hogy könnyen írok. Előre megemésztem a témámat.

 

– Az írás már csak a papírra rögzítés?

– Az a folyamat. A szépirodalmi szövegeimnél szinte nem engedtem, hogy belejavítsak a kéziratomba, ragaszkodtam, hogy úgy jelenjenek meg, ahogy leírtam. Én se javítottam, most már utólag tudom, abból a rossz gondolattól vezérelve, hogy a legjobb az a változat, ahogy kijön az ember agyából. Rájöttem, bizony a szövegen dolgozni kell, akkor is, amikor már megírtuk. Kimondottan jó, ha valaki elolvassa, az utolsó köteteket két-három emberrel is el szoktam olvastatni.

 

– A korábbi novellákat hogyan fogadták a környékbeli emberek, akikről szólnak?

– Két eset kivételével mindig szerették az írásaimat. Nagyfaluban a pártbizottság összehozott egy kivizsgáló bizottságot, hogy én azt meg mertem írni… Az igazgató megvédett. Ez volt egy olyan eset, amikor negatívan viszonyultak az írásomhoz, egy kicsit nehezteltek is. A másik a cigányos riportommal kapcsolatos, jöttünk föl Keresztúrról, és esett az eső, felvettem Keresztúron egy férfit, Betfalván egy cigány az útszélén volt fekete kalapban, úgy csorgott le róla az eső. – Lássák-e ezt az embert? – rámutatva a cigányra, megszólal az utasom. – Képzeljék el, Udvarhelyen van egy hülye, akinek szimpatikusak… Nem akartam rögtön kellemetlen helyzetbe hozni, amikor Udvarhelyen, a Kossuth sarkán kiszállna, mondom: az az ember, az a hülye Udvarhelyen én vagyok! Az szegény alig tudott kikotródni a kocsiból.

Az írásnak akkor hallatlan értéke volt. Most nincs.

 

– Az írónak mi a szerepe a mai világban?

– Kiürült ez a szerep, azt lehet mondani. Nem kellenek metaforák, nem kellenek áthallásos mondatok, ma már szinte senki nem akar a sorok között olvasni, mert nyíltan meg lehet írni. A napi hírek jobban izgatják az embereket. De ezzel együtt is az írás, a regényről beszélek, de a novella esetében is, amelyik nagyobb kort fog át, az csak megmarad annak az értéknek, ami volt, mert egy világot láttatni az azért mégis valamit jelent.

 

– A novella utáni műfajváltás, a regényre való áttérés a témától vagy más körülménytől függött?

– Én mindig csodáltam azokat, akik regényt tudnak írni. És minél korábban tudtak regényt írni, annál jobban csodáltam. Úgy éreztem, a regényhez több összefüggést kell látni, a novella, főleg karcolat szinte olyan, mint a vers, egy szikrából kipattant, azt körbejárod, szépen megpenderíted a végét, még hat is. Én mindig történet köré építettem. Egyszerűen csak elkezdtem írni. Mikor nem ment, mindig abbahagytam. Voltak féléves szünetek, s szinte onnan tudtam folytatni, ahol abbahagytam.

 

– A megjelenés előtt álló kötetnek miért ez a címe: Besúgó lettem, szívem?

– Mindig foglalkoztatott a besúgás kérdése. Így írtam ki magamból most. Hogy mindig vannak olyanok, akik emlékeznek arra, ha valaki (pl. hatalmi helyzetben) atrocitásokat követ el mások ellen. Morfondírozik az apa, a lányával veszekszik: mit szólnál, ha megmondanám egyszer, azért tudtál tanulni, mert besúgó voltam, szívem… Megtetszett ez és jó címnek érzem. Úgy is ajánlom: kortársaimnak, akikkel együtt féltünk. Azt próbáltam megírni, milyen volt a nyolcvanas években az életünk. Úgy érzem, sikerült. Udvarhelybe ágyaztam be, habár a történet és a személyek nem udvarhelyiek. Típusokat próbáltam megfogalmazni. A helynevek olyan szépek voltak, igyekeztem meghagyni.

 

– Miért tűntek el a jelenkori irodalomból a székely témák, és nem társadalmi vagy sorskérdésként, inkább különlegességekként térnek vissza?

– Azt hiszem, már nem sok embernek van a mai magyar, erdélyi irodalomban falusi témája. Az egyik én vagyok. Azt a világot, amit pl. én éltem, Móricz olyan tökéletesen megírta, ha azt írod, újat nem tudtál volna mondani. Ráadásul Tamási megírta egy másik világát, a humoros székely alakját, majdnem a góbé alakját… de az én falumban nem szoktak viccelni az emberek. Szinte nem volt vicc gyermekkoromban. Valahogy úgy nőttem föl, hogy én csak bánatos embereket láttam. A kápolnási világ teljesen a Móricz-i realizmus vonalába esett volna bele, és úgy már nem volt szabad írni.

 

– Lőrincz György novellista, regényíró egy mondatban mit üzen az olvasónak?

– Azt, hogy olvassanak. Szomorúan nézem azt a világot, ahol a gyermekek olvasókönyv nélkül nőnek fel, számítógép előtt, ezek nem fognak olvasni, valószínűleg a kifejezőkészségük is be fog szűkülni. A szókincsük is. Sok magányos ember lesz, akik számítógépen keresztül egy illúzióval szembesülve élik az életét és nem fognak valódi életet élni. A könyv mellé oda lehet képzelni mindig, hogy én azt a helyzetet hogyan oldottam volna meg, mit tettem volna. Mindig el lehet a sorok fölött gondolkodni. Az olvasást nagyon-nagyon fontosnak tartom, az emberi élet egyik legfontosabb dolgának.


Lőrincz György

Író, 1946. április 27-én született Kápolnásfaluban. 1966–73 között helyettes tanár volt Zetelakán és környékén. 1973-tól él Székelyudvarhelyen, 1989-ig technikus a székelyudvarhelyi Élelmiszeripari Gépgyárban. l990-től a Hargita Megyei Művelődési és Vallásügyi Igazgatóság udvarhelyi tanácsosa. Első írását l969-ben közölte az Utunk, később az Igaz Szó, A Hét, Korunk adta közre írásait. Tagja a magyar és a román írószövetségnek. Díjak: MTI-díj, Szabó Zoltán-díj, Magyar Írószövetség, Székelyföld-díj, EMIL prózadíj (2004).

Több novella- és riportkötete, regénye jelent meg: Amíg csak él az ember (1980), A hallgatás csöndje (novellák, elbeszélések, Bukarest, 1983), A harmadik házig (novellák, elbeszélések, Kolozsvár, évszám), Kiment a fény a szememből. Riport az öregekről (1992, Székelyudvarhely), Bukás. Novellák (Csíkszereda, 1995), Feketében. Riportok, jegyzetek (1996, Székelyudvarhely), Zajlásban (cikkek, tanulmányok, Székelyudvarhely, évszám ), Áldozatok (riportregény, l999, Székelyudvarhely), Az elveszített sziget (novellák, elbeszélések, Csíkszereda, 2001), Kutyák és emberek (riportok, Csíkszereda 2003), Pusztulás (regény, Csíkszereda, 2004), Imázskészítők (cikkek,esszék, Csíkszereda, 2005), Sóvárgás (Csíkszereda, 2006).

P. Buzogány Árpád beszélgetése Lőrincz György íróval
Fejlesztő: Maxweb