Közgyűjteményeink

Néprajzi értékeink védelmében

„Minden pici porszem oh, de kedves nékem,

Mindenikben a múlt büszke fényét nézem.

Elmondták őseink, hogy mennyit szereztek,

Ők szerezték nekünk ezt a drága földet.

Édes nagyszüleink, kik itthon munkáltak,

Munkát, tisztességet nekünk is testáltak…”

 

Azt mondják, hogy nem jó túl sokat tűnődni a múlton, a régi időkön. De vajon nem szükséges-e a mai modern, rohanó világban megállni, elgondolkodni azon, hogyan is volt nagyanyáink idejében? Nem kell-e elgondolkodnunk azon, hogy ha nagyanyáink nem lettek volna hűek ez ősi székely rögökhöz, kapaszkodva, dacolva a kegyetlen időkben, háborúkban, nélkülözések közepette, akkor most hol is lennénk mi?!

E tájat – visszamenőleg sok évtizedre, évszázadra – bezsongta nagyanyáink altató dala, dalának emléke. Ha visszanézünk, álmainkban visszatérünk arra a vadvirágos rétre, amikor még boldog gyermekekként nagyanyánkra hagyva szénát takartunk, esetleg éppen kévekötésre való kötelet vetni tanultunk aratáskor. Szorgos kezű nagyszüleink arattak, kévét kötöttek, kalangyát raktak. Mi boldog gyermekként szaladgáltunk, majd megpihentünk a boglyák tövében.

Eszünkbe ötlenek zugok, kertek, az a tiszta sárgára súrolt nyári konyhapadló, a régi csikókályha, a kis padka fölötti szálöltéses falvédő, melyen szép dűlt betűkkel írta: Nincsen rózsa tövis nélkül, nincsen élet bánat nélkül. Eszünkbe jutnak azok a régi porcelán csuprok – kéknefelejccsel az oldalukon –, amelyben a finom reggeli tejeskávét szürcsölgettük a nagy küszöbre kiülve. Eszünkbe jut nagyanyánk, amint kenyeret dagaszt szorgos két kezével. Káposztalevélre teszi, s mikor kisült a rózsás, illatos, gömbölyű, forró, otthoni búzalisztből sütött házikenyér, hímes abrosszal leterítve, az első házba viszi.

Efféle gondolatok közepette élesztettük fel Siménfalván a múzeum létesítésének, pontosabban újralétesítésének gondolatát. Hiszen kell legyen múltunk ahhoz, hogy szeretettel és becsülettel éljük meg a mát, bizakodva nézzünk a jövőbe.

A gyűjtés már a 70-es években elkezdődött. Volt is egy tájház, de felszámolódott. A rengeteg összegyűjtött anyag raktárba került, kis helyre összezsúfolva.

Csak 2008. április 5-én nyílhatott meg az iskola épületében, egy szobában a múzeum. A gyűjteményt 178 kincset érő tárgy alkotja, melyek közül bútor, használati tárgyak és gazdasági eszközök vannak kiállítva. Mindenből egy kevés, ízelítőt adva a látogatóknak. Több tárgy még most is kiállításra vár. Reméljük, sikerül egy megfelelő tájházat találni az összegyűjtött értékek kiállítására.

Mély öröm, de ugyanakkor feneketlen szomorúság vesz erőt rajtunk, amikor megjelenik képzeletünkben, hogy milyen szeretettel és tisztességgel hagyták ránk ezeket a kincseket nagyanyáink, nagyapáink. Sokan nem értékelik kellőképpen, de visszavonhatatlanul hozzánk tartoznak. Mert magunkban hordozzuk azt, amit tőlük kaptunk, általuk vagyunk, akik vagyunk, s ha ők egyszer a mieink voltak, örökre azok maradnak, nem mondhatunk le róluk, mert akkor magunkról mondanánk le.

Ezért kell tisztelettel tekintenünk a ránk hagyott kincsekre. Feladatunk megőrizni, átadni azt a jövő nemzedéknek. Reméljük, hogy lesz kinek átadni. Ha szeretetben őrizzük meg emlékeinket, emléktárgyainkat, egyszerűségükben, emberségükben lesznek naggyá emlékeinkben.
Boda Csilla
Fejlesztő: Maxweb