Székely fonó

Székelyföld Rátótja

Egy előkelő úr deszkát vásárolván, mialatt annak árát kifizeté lakában, a deszkaárus egészben meglátá magát a nagytükörben, s nevetni kezde magában.

– Mit nevet, földi? – kérdi az úr.

– Én biz azt – volt a felelet –, hogy tova egy falumbeli embert látok, ne! Én jól ismerem őt, s ő nem engem, nem akar ismerni a kevély büszke.

 

Két szekeres egyike bemenvén egy főrangú úrhoz megtudni, van-e eladó gabonája, meglátá magát a nagytükörben, s útitársát vélvén ott állani, kérdé megütközve hirtelen:

– Ugyan bizony, bátya, hát kied is itt van? Hiszen én kiedet ott künn a szekéren hagyám.

 

Egy királybíró, utat csináltatván a Hargita közelében, látá, hogy egy oláhfalvi ügyes ember letette kalapját egy nagy kőre, s úgy töri vasbottal a követ, mondá neki:

– Földi! Tegye fel azt a kalapot, én nem akarom, hogy senki süvegeljen engem, főképpen mikor munkában van.

– Én bizony nem is, az árért vettem le – monda sajátságos egyszerűséggel az oláhfalvi.

 

Egy oláhfalvi elmés ember egykor ezzel álla bé egy főtanoda első tanárjához:

– Én azt hallottam, édes professzor úr, hogy itt ma disputatio lesz, s azért jöttem, hogy tudjam meg, mi az a disputa?

– Az abból áll – monda tréfálódva a tanár –, hogy az egyik ember kérdést teszen a másik eleibe, s aki nem tud megfelelni a kérdésre, az tartozik hat forintot fizetni a kérdőnek.

– Jó – mond az oláhfalvi –, úgyhát disputáljunk mi ketten.

A tanár most leülteté őtet az asztal mellé, szembe magával, s letéve hat forintot az asztalra, monda:

– No, én azt kérdem tőled elsőben is, mondd meg nekem, ki volt Jézusnak az anyja?

– Azt már jól tudom, hogy Szűz Mária volt, hallottam a plébános úrtól is elégszer – felele az. – De ne menjünk most olyan messze – mond az oláhfalvi –, hagyjuk el azt a régi dolgot, hanem mondja meg a professzor úr, hogy ki volt az én anyám?

– De azt csak nem tudhatom, hogy ki volt a te anyád – mondá a tanár.

– No, ha nem tudja, hát enyim a hat forint – mondá az oláhfalvi, s elkapván a hat forintot az asztalról, mint a szél, eltünék a tanodából.

 

Egy havasalji ember deszkát vivén eladni kisfiával, szekere bedűlt a sáncba. Két útitársa odaérkezvén, helyreigazíták a szekeret. E szekeres továbbindultában monda kisfiának:

– Minket mégis kisegíte a bajból a jószerencse.

– Minket bizony nem a jószerencse – mondá a fiú –, mert minket Pistabáék.

 

Egy deszkaárus a városban látván, hogy a fiacskája a toronyóra ütéseit számlája ujjain, kérdé tőle:

– Hány az óra, fiam?

– Négy vékony, kilenc vastag, mindössze tizenhárom – felele a fiú.

 

Egy ember a havas alól peres dolgában a fővárosba mene az ügyvédhez, hideg télben, térdig érő hóban.

– Jó szánút van-e, földi? – kérdé tőle az ügyvéd.

– Biz én nem tudom, mert én gyalog jöttem – felelé az.

 

Egy deszkaárus a havas alól a városba menvén, láta ottan egy rendkívüli kövér s egy rendkívüli sovány úriasszonyt, monda szekerestársának előbb a kövérre, aztán a soványra mutatván:

– Ne te, né! Ez tán mind megeszi annak a másnak a részit.

 

Egy nagy havas közelében huzamos idő alatt egy falucska keletkezett, hol azelőtt csak néhány juhászkunyhó volt. E falunak még vad s míveletlen lakói más falvak példájára egy diákot hozának a főtanodából a húsvéti ünnepre. A diák prédikálásával nagy kedvességet nyere előttük. E diák midőn hazaindula ünnep után közülök, néhányan megfogták őtet s elvágának egy kicsin darabkát a füle hegyéből. A sérelmes diák panaszt teve azért a tiszthatóságnál, s aztán a szembesített bevádlottak így menték ott magukat:

– Mi e diákot igen megszerettük a szép tanításáért, s elvégeztük magunk között, hogy pünkösdre is éppen ezt a diákot hozzuk magunk közi, azért jegyeztük meg a fülit, hogy azon jegyből ráismerhessünk, s annál könnyebben kiválaszthassuk a nagy sereg diák közül.

 

Egy ifjú ügyvéd a homoródi fürdőn létében kérdé mulatságból ottan egy oláhfalvi fiúcskától:

– Hát igaz-e az, hogy a ti falutokban lakó gazdák nem merik egészen végigszántani a szántóföldjüket, mert attól félnek, hogy ha egyik végére igen kimennek az ekével, addig a másik vége felbillen?

– Nemigen billedez biz az, hallja kend – felele a fiú –, mert annak annyi kő van a végin, hogy nem tud felbillenni.

*
Fejlesztő: Maxweb