Népi kultúra

Tornyos vagy magyar főkötő

Valamikor az ünnepi női népviselet kifejezte, jelképezte a nő életkorát, családi állapotát. A szőttesek csíkozása, a fersingek, katrincák szabása, díszítése falvanként változott. Egy sokadalom alkalmával meg lehetett állapítani, ki melyik faluból jött.

A leányok ünnepi viseletéhez tartozott a párta. Úrvacsoraosztáshoz csak pártásan járultak. Orbán Balázs leírása alapján tudjuk, hogy akkor a leányok cifrán hímzett, aranyos-ezüstös pártáját „nem a fő elejére tették, hanem hátrább a konty helyére.” (Ebben az időben a leányok mind piros csizmát viseltek. Az új asszony még egy évig viselhette a leánykori csizmát, de azután fekete csizmára kellett azt cserélnie.)

A gyöngyös, cifrázott pártafélék egész Európában léteztek, a felsőbb társadalmi kategóriáktól terjedtek el. A párta tulajdonképpen a szüzeket megillető virágkoszorú helyét vette át.

Lakodalmas szokásaink, hagyományaink régi időre nyúlnak vissza. A házasság az élet nagy fordulópontja. Mivel ez az esemény az életben általában csak egyszer fordul elő, nagy előkészülettel rendezték meg a két napig tartó ünnepséget.

A főkötő a lakodalom második napján kapott szerepet. Ekkor került sor az új asszony bekontyolására. A násznagyasszony, aki a kelengye, a hozomány szállításánál is segédkezett, feladata alapján a kontyoló, illetve avató asszony tisztét is betöltötte. Ez a megtiszteltetés a legfiatalabb nagynénit, esetleg sógorasszonyt illette meg.

A fiatalasszony fejére a befont két hajfonatból kontyot formáltak, amit egy fémből hajlított hajtűvel, a kontytűvel rögzítettek. A konty fejen elfoglalt helye az asszony életkorát is jelezte: a fiatalok feljebb, az öregek lejjebb tűzve viselték a kontyot, ami a fejkendő viseletének is eltérő formát adott.

A főkötő a leány asszonnyá avatásának külső szimbóluma: „bekötik a fejét”. A legrégibb fejrevaló a négyzet alakú fehér lepel, a kendő vagy keszkenő, amit összehajtva, esetleg összehajtás nélkül borítottak vagy kötöttek a fejre, vagy vető formában tették fel. (A kendő szó Székelyföldön törülközőt is jelent.)

Ilyen öltözetben láthatjuk Orbán Balázs Székelyföld leírása… című kötetében az udvarhelyi, lövétei és felsőrákosi asszonyokat. Ezt a kendős viseletet a legtovább a moldvai csángó asszonyok őrizték meg, ők még a XX. század második felében is hosszú vagy rövid kendővel „bekendőzték” a fiatalasszonyt. A hosszú kendő díszes végeit kétoldalt a vállon hátravetették. A csángó asszonyok kendőt viseltek minden életkorban, de kendőt kötöttek a babák és a kislányok fejére is. Ők (a csángók) nem is jutottak el a főkötő divatjáig.

Amint már említettük, az esküvőt követő nap volt a fiatalasszony beavatásának napja. Régen erre az alkalomra nagy melegben ingből és lajbiból álló felső ruházatot adtak a fiatalasszonyra a tászlis rokolya mellé. Hűvösebb időben a lajbi helyett csukott, testhez álló felsőrészt, ún. vizitkét viselt az új asszony. A fejét „bekötötték”, egyes falvakban csepeszt tettek rá, más vidéken tornyos jegyfőkötőt.

Szász Margit tanítónő népviseletben, főkötővel
A szerző felvétele

  A csepesz bársony vagy selyem anyagból készült, csipkefodorral díszített főkötő. A kikeményített csipke a homlokrészt pártaszerűen övezte, mint egy koszorú. Hátsó részén selyemszalaggal gazdagították, amelyet az áll alatt egy csokorral rögzítettek. A szalag két ággal lecsüngött a háton, egészen az asszony faráig.

A tornyos főkötő textilanyagai azonosak a csepesz anyagaival, csak az első részén, a csipkefodor helyett pártaszerűen, tornyosan emelkedik a tarajos dísz: drótokra erősített apró művirágok (selyemből, bársonyból), levelek, fekete gyöngyök. A szakirodalom tarajos vagy magyar főkötőnek írta le (Apor Péter, Vámszer Géza), vidékünkön tornyos főkötőnek mondták. Ez a főúri hölgyek gyöngyös főkötőjének hatására, annak mintájára készült. Míg azt jóféle gyöngy (korall, igazgyöngy) díszítette, addig a falusi asszonyok főkötőjét üveggyöngyök és művirágok tették „pompássá”. Mind a csepesznél, mind a tornyos főkötőnél az uralkodó szín a fekete, még a művirágok levelei is fekete színűek, közte kevés lila, sötétkék, egy-egy kivillanó ibolya-, nefelejcs-, vagy apró fehér, rózsaszín virágocska. A főkötő formáját és részleteit vidékenként másként alakították, ez adta annak helyi jellegét.

A XIX. században főkötőműves mesterek készítették. A XX. század elején Székelyudvarhelyen a keddi hetipiacon, vasárnapi vásárokon sátrakban kirakodva még árusították az erre szakosodott kisiparosok. Ha a vásárló nem talált megfelelő méretű főkötőt, akkor megrendelésre, méretre elkészítették. Ezt a vőlegény vette a menyasszonynak, voltak falvak, ahol a jövendőbeli anyós vásárolta. Minden esetben jegyfőkötőnek mondták. A leány a hozományban, kelengyéjében semmiképp sem vitt főkötőt.

A lakodalom második napjának reggelén a főkötősen felöltöztetett fiatalasszonyt a násznagyasszony és az öltöztetők bemutatták az újdonsült férjnek, az örömszülőknek és az összehívott násznépnek. Ilyen ünnepélyesen vezették a vasárnap délelőtti istentiszteletre, a beavatásra, amikor a férj családjának asszonyai a családi székbe ültették. (A templomi padokban családok szerint ültek. Ez a jog örökölhető anyai, apai ágon, illetve a férj után.)

A jegyfőkötő az asszony legdíszesebb öltözete, ruházatának kiegészítője. A menyegző második napján az asszonyi beavatásra tették először a fejére, azután nagyobb ünnepek alkalmával, úrvacsoravételkor, a templomba, illetve temetésre viselték. A nagynyoszolyó a lakodalomba szintén főkötősen öltözött. Ha ritka esetben előfordult, hogy leánykorban – tehát idő előtt – teherbe esett a menyasszony, akkor nem tehette a fejére az ártatlanság jelét, a mirtuszkoszorút. Ilyen esetben a jegyesek az egyházi hivatal emberei (pap, megyebíró és presbiterek) előtt úgymond megyét követtek (eklézsiakövetés, nyilvános bocsánatkérés a hívek közösségétől), amikor nyilvánosan beismerték bűnüket, együtt imádkoztak a bűnbocsánatért. A szertartás után már rendes ceremóniával szervezhették az esküvőt, csak a menyasszonynak asszonyosan, főkötősen kellett felöltöznie.

A főkötő, az asszony ünnepélyes szimbóluma sokáig tartotta magát különleges ünnepi alkalmakkor. A negyvenes évek elején, „a magyar világban” még jeles ünnepnapokon használták az asszonyok a főkötőt, de már csak a régi, megőrzött darabokat, mert újak már nem készültek. A szakértő mesterek elhaltak. A főkötőt kölcsönkérni nem lehetett, de örökölni sem, mert bármilyen idős korban temették is el a tulajdonost, a fejére tették a jegyfőkötőjét. Legtöbbször a távozni készülő még életében „átok alatt meghagyta”, hogy e kívánságát teljesítsék.

A Székelyudvarhely környéki falvakban két főkötőt sikerült felkutatnom. A falumban, Székelydályában Bálint Gézáné Kovács Juliska (szül. 1909) őrzi a jegyfőkötőjét, megkímélt, jó állapotban, de csak fényképezésre adta ide. Halála után – kívánsága szerint – a fejére kell tenni, mert az úgy volt szokás. A másik főkötő igen elkopott, hiányos díszítéssel maradt meg, Gergely Sándorné Gergely Anna (szül. 1901) tulajdona volt. 96 éves korában halt meg, de a főkötőt nem tették a fejére az öltöztetésnél annak kopottsága miatt.

Ezt a főkötőt sikerült felújítatni. Székelyudvarhelyen Barkóczi Juliánna (szül. 1923) 16-17 éves korában a fejrevalók, kalapok, főkötők készítésének mesterségét tanulta. Ő újította fel a régi ismeretek alapján az öreg főkötőt.

Régen a székely falvak asszonyai csak bekötött fejjel járhattak a kapun kívül, de még a kapun belül is. Árapatak román és szász falvak közé ékelődött magyar falu a Székelyföld szélén. Lakói őrizték a népi hagyományokat, keresztszemes varrottasaik széles körben értékeltek. Dénes Jánosné Bálint Mária (szül. 1906) emlékei szerint az 1800-as évek végén a faluban a csepesz terjedt el, kiszorította a kendőt, fátyolt, amit a selyemhernyó fonalából maguk fontak, szőttek, ezért volt fátyolszerű, vékony. A csepeszt is mindennap viselték. Ezért készült egyszerű kivitelezési formájú, amelyet a mindennapi munka végzése közben is viseltek, illetve cifrább, díszesebb, a vasárnapi, ünnepi alkalmakra. A XIX-XX. századfordulóján lett ismert, terjedt el a főkötő igazi díszes formája, a cifra, magasított, tornyos, gyöngyös főkötő, amelyet csak ünnepi alkalmakkor viseltek.

A gyári kelmék gyártása azonban fejlődött, ennek hatására változott a falvak divatja is. Az első világháború után, a főkötő divatjának múlásával, mindinkább elterjedt a fejkendő a főkötő helyett. A vőlegény már nem jegyfőkötőt, hanem jegyruhát, fejkendőt vásárolt.

A régi időkben az asszonynak a legnagyobb melegben is kötelező volt a fejrevaló viselése, hétköznap, vasárnap, otthon és a kapun kívül egyaránt. Ünnepélyesen elöl, az álluk alatt kötötték meg, munka alatt menyecskésen hátrakötötték. Ha kendő nélkül megindult egy asszony, megszólták, elmarasztalták. A fejkendőt üzletben vagy piaci sátrakban, kereskedőktől vásárolták. Télire posztó és szőr szövetanyagból, meleg időre delin, karton és selyemkendőt viseltek. Színe az életkorral egyre sötétedett. Általában az egyszínű anyagok voltak a közkedveltek: fehér, barna, szürke, fekete. Vidékünkön a rózsásat nem kedvelték, cigányosnak tartották.
Cs. Gergely Gizella
Fejlesztő: Maxweb