Közgyűjteményeink

Egyéni törekvés – közösségi érdek. A homoródszentpáli tájház létrehozásának előmunkálatai

 

    Székelyföld tárgyi kultúrájának reprezentálása nem csak a múzeumi gyűjtemények révén lehetséges, ennek bizonyítékai a térségben fellelhető tájházak, esetleg magánkezdeményezések eredményeként létrehozott táji jellegű gyűjtemények. Legtöbbször a helyi értelmiségi elit tagjainak ösztönzésére sikerült a paraszti életmód funkcióvesztett tárgyait begyűjteni, majd intézményes keretek között lehetett mindezt közkinccsé tenni. A hasonló kulturális vállalkozások hozadéka az illető közösség hagyományos életmódjának megismertetése, s az anyagi kultúra reprezentatív elemeinek átörökítése. Az egyes kezdeményezések sikeressége más közösségek számára is ösztönzőleg hat, az intézményes háttér hiánya azonban szűk keretek közé rekeszti a tájházak létrehozása érdekében tett erőfeszítéseket. Nem egy esetben értesülünk a gyűjtemények gazdátlan voltáról, a falusi kiállítófelületek elszámolásáról.

    A homoródszentpáli általános iskola azon tanintézetek sorában említhető, amelyekben a pedagógusi munka szorosan összefonódott a falusi életforma iránti tisztelettel és a tárgyi kultúra darabjainak begyűjtésére tett kísérletekkel. Geréd Gábor, egykori homoródszentpáli iskolaigazgató elmondása szerint az 1980-as évek falusi környezete még a néprajzi tárgygyűjtések táptalajának bizonyult. Az oktatók ösztönzése révén sikerült egy olyan gyűjteményt létrehozni, amely egyaránt hasznosnak bizonyult didaktikai és reprezentációs célokra. Némely pedagógus – akárcsak az említett iskolaigazgató, vagy Forrai Tibor kollégája – kultúra iránti tisztelete révén, a saját életterében is helyet adott a népi lakásbelsők értékes bútordarabjainak. A népművészeti tárgyak gyűjtése fokozatosan hivatássá vált, s felelősséget éreztek a mostoha körülmények között talált tárgyak megmentésére. Szükségszerűnek mutatkozott a helyi értelmiségi elit ilyen jellegű mentő gyűjtése, hiszen az 1990-es évektől kezdődően a néprajzi tárgyak tucatjával hagyták el az ország határát.

    Közismert, hogy az egykor elkobzott egyházi épületek visszaszolgáltatása egy egész sor olyan kötelezettséget zúdít a „új” tulajdonosra, amelyeket legtöbbször a forráshiányok lehetetlenné tesznek. Hasonló módon, a homoródszentpáli iskolagyűjtemény székhelyeként szolgáló régi kántori lakás sem biztosíthatja már az utóbbi évtizedekben neki szánt (múzeumi) renrendeltetést, így kilátástalanná vált a helytörténeti kiállítás sorsa. Az iskolai gyűjtemény kiállítófelületének kilátástalansága az egykori igazgatót – a nyilvánosságnak szánt – egyéni tárlat létrehozására ösztönözte, alkalmas színhelyként a homoródszentpáli Papkúriát jelölte meg. Állaga miatt azonban az épület alkalmatlan bármilyen célra is, hathatós beavatkozás hiányában előrelátható lassú pusztulása. Az egyéni kiállítás koncepció kivitelezését továbbá megalapozottá teszi azon tény, hogy a több évtizedes munkája eredményeként tárgyiasult néprajzi gyűjteménye alkalmasnak bizonyul a térség hagyományos lakásbelsőinek rekonstruálására, így a családi örökségként tulajdonába került falusi portát a hagyományos életforma bemutatására szánta.

    A Kis- és Nagy-Homoród mente egységesen őrzi ma is a fa- és kőépítmények technikáját, anyagszerűségét. Az erőteljesen mutatkozó szász hatás főként az utcafront kialakításában, az előkert nélküli építkezésben, és anyaghasználatban követhető. Az előbb említett porta megfelelően illeszkedik a faluképbe, magán viselve a kistérség népi építészeti jegyeit. A lakóház a telek egyik oldalán, közvetlenü az utcafrontra nézve épült fel, a tágas telket pedig a keresztcsűrös elrendezés dominálja. E szokványos telekszerkezetet jelen esetben egy (az enyészettől megmentett) betelepített régi lakóépület bontja meg, mely ingatlan a hagyományos enteriőr kialakításának egyik hiteles színhelyéül fog szolgálni.

    Az értelmiségi elit körében a néprajzi tárgyak gyűjtésének gyakorlata nem elszigetelt jelenség, ellenben a hagyományos lakóépületek megmentésére irányuló erőfeszítések ritkábbak, s nagy anyagi áldozattal járó, példaértékű vállalkozásokként jegyezhetők. A Geréd portára telepített lakóház a népi építészet egyik reprezentatív darabja, s arra is bizonyítékul szolgál, hogy a Homoród menti falusi közösségekben általános kőépítkezés a perifériára szorult családok esetében csak egy beteljesítetlen aspiráció maradt. A falu társadalmi rétegződésének alsó szintjét képező zsellércsaládok lakáskultúrájának rekonstrukciójára tett kísérlet nem könnyű, de nemes feladat. S már az ingatlan puszta birtoklása is óriási eszmei értékkel ruházza fel a tulajdonost.

    A lakóház alapozását közvetlenül a föld felszínén kezdték, mely művelethez faragatlan kövek képezték az anyagot. A többnyire természetes alakjukban felhasznált kövek csupán a sarkokban szolgáltak alátámasztási felületként. A fal alapanyagául eltérő vastagságú gömbölyű rönkök, rakófák szolgáltak, melyeknek végeit egymásba rótták, azaz alul-felül bemélyítették és összeeresztették. Az így kialakított falfelületet mind kívül, mind belül – agyagból és szalmából gyúrt – tapasztás borította. A járófelületet agyaggal sikálták, födéme pedig a fiókgerendákra helyezett deszkázással készült, a padlást szigetelés céljával ugyancsak lesikálták.

    Az ingatlan építésére vonatkozóan nincs írásos adat, nem rendelkezik feliratos mestergerendával, s más építőelemén sem rögzítették építése idejét. A szerkezete és technikai kivitelezése tanúskodik építője/lakója társadalmi hovatartozásáról, a korabeli életkörülményekről. Alapvetően egy nyílt ereszes kétosztatú házról beszélhetünk, amely szerkezeti forma a XVI. századtól válik általánossá Székelyföldön, s ma már csak elszórtan találunk hasonló alaprajzú lakóházakat. A falu lakosainak tudatában jelen ingatlan zsellérházként rögzült, s egykori zsúpfedéséről is említést tesznek. A felhasznált építőanyagok (görbe rakófák, gyakori kiegészítések, másodlagosan felhasznált elemek) valóban egy szegényebb sorban élő tulajdonosra engednek következtetni, s építése idejeként a XIX. század első fele jelölhető meg.

    A hiteles lakásbelső kialakítására tett törekvést megnehezíti azon tény, hogy az eresz–kamra–ház szerkezetű épületekben még nem kapott helyet azon tisztaszoba, amelyben a XIX. század első felében előszeretettel helyezték el a tájegységre jellemző festett bútorokat. Geréd Gábor gyűjteménye bővelkedik a Homoród menti bútorfestő hagyományt tanúsító használati tárgyakban, de előszeretettel gyűjtött vargyasi vagy szász bútordarabokat is, továbbá a háztartásban, valamint a gazdasági épületek körül végzett munkafolyamatok nélkülözhetetlen tárgyegyüttesei gyarapítják az állományát.

    A gyűjtemény tulajdonosa is meggyőződéssel vallja, hogy kár lenne hasonló mennyiségű muzeális értékű tárgyat csupán a maga gyönyörködtetésére őrizni. Ezért a betelepített kétosztatú házban egy hagyományos lakásbelső rekonstrukcióját valósítaná meg, továbbá a családi porta (kő)házában egy tisztaszoba létesítését, valamint a XX. század első harmadára jellemző polgári enteriőr kialakítását tűzte ki célul. Célja gondos kivitelezéséről tanúskodik azon tény is, hogy mind a tárgyakat, mind a betelepített lakóház teljes faanyagát szakszerű rovartalanításnak vetette alá. A hagyományos falusi élettereket betöltő tárgyak gyűjtésétől hosszú út vezet a tájházlétesítésig, s az igazi kihívás valójában a munkafolyamat beteljesítésében rejlik. A térségben kevés eredményes tájházalapításról számolhatunk be, de ezek pozitív tapasztalatai építő jellegű előképpel szolgálhatnak a homoródszentpáli törekvés sikeres kivitelezéséhez. Fontos ugyanis összhangot teremteni a történeti/néprajzi hitelesség és a rendelkezésre álló feltételek között. Ezek sikeres egyensúlyozása révén biztosan állítható, hogy a faluközösség, a (természetrajzi nevezetességei miatt ide érkező) turista, s nem utolsó sorban a néprajzkutató is a hagyományos életmód fontos lenyomataként szemléli majd a tájházat.

    

Miklós Zoltán
Fejlesztő: Maxweb