História

Az iskolamesterekkel szemben támasztott erkölcsi követelmények

 

    Mivel az iskolamestereket közvetlenül a különböző egyházakba tömörült közösségek tartották el, a mesternek nemcsak tanításbeli, mai kifejezéssel élve szakmai kötelezettségei voltak, hanem szigorúan tartania kellett magát azokhoz az erkölcsi normákhoz, amelyek áthágását a közösség nem csak elöljáróinak, de közönséges tagjainak sem nézte el. Tény, hogy az iskolamesterek a különböző egyházak szolgálatában álló személyek voltak, esetleges vétségeiket egyházi testületek bírálták el. Kisebb vétségek esetén a mester megúszta egy dorgálással, legtöbbször a parciális zsinat részéről. Sorozatosan ismétlődő vétségek esetén azonban elmozdították állásából.

    A továbbiak során néhány udvarhelyszéki példával illusztrálnám az elmondottakat. Az 1637. február 13-án tartott generális vizitáció végzései között olvassuk: „Az sófalvi mester Farczádi András scholában nem tanításáért, étzaka scholán kívül való járásáért, sok részegeskedéséért, kardoskodásiért, két tisztességes asszonyoknak próbálgatásaiért, dohányozásért, lapotzkás tántznak járásáért meglakoltatásra méltónak ítéltetett.”1 Ugyanezen végzések 10. pontjában kimondják, hogy a dohányos mesterek vagy megverettessenek, vagy 6 forint büntetést fizessenek. Olyan falvakban, ahol a tánc, a népi játékok, farsangi népszokások erőteljesen éltek (minden bizonnyal Sóvidéket ilyennek kell tekinteni, hisz a vaskos humorú farsangtemetés is épp itt maradt fenn mind a mai napig), nehezen tudta megállni a mester uram, különösen, ha fiatal volt, hogy ezektől a bővérű mulatságoktól távol maradjon. Ha nem volt meg benne a mértéktartás, ilyen környezetben könnyen átlépte az erkölcsi normák határait. Nem véletlen, hogy ugyancsak Sófalváról van adatunk az előbbi esetnél nem sokkal későbbi időben megfegyelmezett iskolamesterről. 1713-ban Vágási István iskolamestert, miután a sófalvi egyház vizitációja alkalmával megintették, a parciális zsinat ilyen feltételek mellett hagyja meg hivatalában 1-mo, hogy a Szt. Ecclesiat kövessem meg; 2-do, hogy tanuljak s tanítsak, 3-tio scholába hon üllyek és sz. tisztemet gyakoroljam; 4-to helytelen társasággal ne társalkodjam és az betsületes embereket ne fenyegessem; 5-to meg ne részegedjem és senkit részegségemmel meg ne botránkoztassak; 6-to a parajdi házamat, az melyet elzálogosítottam az sófalvi és az parajdi ecclesiának nagy botránkoztatására, ez esztendőben magamnak megváltom. Ha pedig ezeket a feltételeket be nem tartja, hivatalából eltávolítják.

    Hasonló vallomást tesz ugyancsak 1713-ban Füleki Mátyás agyagfalvi iskolamester: „Ego infra scriptus úgy vétettem fel az politikai állapotból [így jelölték a református kollégiumokban azokat a deákokat, akik világi pályára készültek: politicus, mások ecclesiasticus] az Agyagfalvi scholamesterségre az Szt. Partialistól és P. Szokolyai István esperes uramtól, hogy soha meg nem részegedem, helytelen társasággal nem társalgom, botránkoztató életet sem magam, sem feleségemnek nem engedek élni, tanulok s tanítok az canonok szerint. […] Ha ezt nem cselekedném, törvényes prosessus nélkül a parochialis házból kihányattassam.”

    Akit felvettek az iskolamesterégre, attól megkövetelték, hogy ne részegeskedjen, a maga vagy a felesége életmódjával ne botránkoztassa meg falubelijeit. Ennek ellenére gyakoriak a panaszok a részegeskedés miatt. 1713-ban Zágoni Pál muzsnai iskolamester a parciális zsinat előtt beismeri, hogy részegen az esperessel szemben engedetlenkedett, amiért megkö- veti a parciálist.2 1721-ben a vizitáció Dályai Lőrincz János patakfalvi iskolamesterről megállapítja, hogy: „korcsmákról korcsmákra járván sokszor részegeskedvén az utcán pipá- zik,” amiért 3 forintra büntetik.3

    A korabeli adatok tanúsága szerint mindenik egyház szembesült az iskolamesterek, egyben kántorok részegeskedésével. Jövedelmük kiegészítésére némelyek még korcsmát is nyitottak. 1780-ban a parajdi református hívek azért panaszkodtak az egyházi elöljáróknak, hogy Köpetzi János rector „bor kortsomát tart”, amely miatt háborúság is volt a faluban.4

    Előfordult, hogy tanításbéli eredményeiért vagy egyéb jó tulajdonságaiért egynémely mester részegeskedését hosszú ideig eltűrték, figyelmeztetésekkel próbálták vétkes szenvedélyéről leszoktatni. Hátszegi András városfalvi mestert 1821-ben meginti a parciális zsinat másodszori botránkoztató részegsége miatt. Három év múlva újból az a panasz ellene, hogy részegen ment nagypénteken templomba és annyira ittas volt, hogy a csizmájába vizelt. Ekkor elmozdítják állásásból. Nem volt viszont nagy kínálat különösen unitárius iskolamesterekben, mert Hátszegi András három év múlva Homoródszentmártonban kap mesteri állást, hol – amint várható volt – 1830-ban panaszt emelnek a hívek ellene részegeskedése miatt. 1842-ben végül is nyugdíjba vonul Abásfalván, hová 1831-ben ment mesternek.5

    Az eddigi példákban többször felmerült a pipázás mint vétség, különösen, ha nyilvánosan történt. Már az 1637. február 16-án Székelyudvarhelyen tartott általános vizitáció egyik végzése kimondja, hogy a dohányzó mesterek vagy megverettessenek, vagy 6 forint büntetést fizetnek.6 Mivel a dohányzás szenvedélye mind szélesebb körben terjedt, büntetése is lényegesen enyhült idővel. Száz év múltán már csak a fele büntetést szabják
ki a vétkesekre.

    A parciális és generális zsinatok jegyzőkönyveibe számtalan ún. paráznasági esetet is rögzítettek. Ritkán, de előfordul, hogy ezen erkölcsi botlások szereplői tanítók. A szentábrahámi rektor esete minden bizonnyal kivételes. 1797-ben azt jegyzik fel róla, hogy „mint maga, mint Édes Annya prostituálta egész házát, nevezetesen leányát.” A vizitáció „iga- zittya a törvény útjára”.7 Az egyházi hatóságok szigorúan felügyelték az iskolamesterek magánéletét. Iskolamester csak hajadont vagy tisztességes hírű özvegyet vehetett feleségül.

    Zsinati végzések szabályozták a mesterek öltözetét is. Így nem viselhettek skatulyás süveget, gombos mentét, sem leppentyűs ujjú mentét. Dolmányon vagy mentén tilos volt a prémes gallér viselése. Az 1783. szeptember 7-én tartott nagybaconi általános zsinat végzése így szól erről: „Az oskola mesterek is hasonlóképpen fekete vagy szederjes köntöst viseljenek, de hogy ha mentében vagy mint hívják tógába ne öltözzenek.” A ruhaviselésre
vonatkozó normák áthágására aránylag kevés a példa. 1782-ben a sófalviak bepanaszolják Dáné János iskolamestert, mivel „a rókás mentét is nem régen tette le.”8

    Bár az említett példák és helyzetek udvarhelyszéki református és unitárius egyházközségekből valók, hozzá kell tennünk, hogy a mesterekre vonatkozó katolikus kánonok szinte szó szerint megegyeznek ezekkel. Az 1674-ben és 1717-ben tartott erdélyi római katolikus kongregációk több pontban határozzák meg a mesterek iránti elvárásokat. Mindenekelőtt leszögezik, hogy az iskolamester közvetlen és legfőbb felettese a plébános. A mesterek nem vállalhatnak jegyzői teendőket, kivéve Oláhfalut és Zetelakát. Kötelességükké tették a reggeli és esti harangozást és azt, hogy a gyermekeket nem csupán az írásra és olvasásra, de a jó erkölcsre és a keresztény vallás alapismereteire is megtanítsák. A mesterek az egyszerűség és jámborság mintaképei kellett legyenek, akiknek nemhogy részeg, de még mámoros állapotban sem volt szabad mutatkozniuk. Ugyanakkor szigorú büntetés terhe mellett tilalmas volt a plébánosok sértegetése, kurválkodás, házasságszédelgés. Egyházi szolgálatuk alatt szederjes színű, hosszú posztóköpenyt kellett viselniük. Amellett, hogy a területi egyházi hatóságok szabályozták a kántortanítók és instruktorok kötelességeit, gyakran a falutörvények is kitérnek erre. Akárcsak a református és unitárius egyházközségekben, a katolikus falvakban is előfordultak botlások, erkölcsi vétségek a kántortanítók részéről. 1690. június 3-án Szeblébi Bertalan vikárius előtt tárgyalták le Lakatos Ferenc iskolamester esetét. A ditrói hívek kijelentik, „hogy fogadott papjaikat is készebbek elbocsátani, pap nélkül lenni, hogy sem Ferencz Deiakot elbocsátani”. Úgy látszik, a falu mint a helyzet jó ismerője azon túl, hogy ragaszkodott a mesterhez, méltánytalannak tartotta az esperes részéről őt ért dorgálást. Ezt jól tudta a mester is, mert esperesének szemébe mondja: „ha részegebb vagyok kegyednél, büntetődjem”. A püspöki vikárius határozta mégis azt, hogy nem lehetett ditrói mester, mert: „Itten részegeskedett sokszor éjszakákon muzsikált, és hosszú böjtben is cum scandalo populi, egyébaránt is inkább hajdú életet viselt, hogy sem egyházi mester- séget.”9

    A felsorolt példák természetesen nem általánosíthatók, inkább életszerűvé, valóssá teszik azt a képet, amit vidékünk XVII–XVIII. századi iskolamestereiről alkotunk. Legtöbbjük meggyőződéssel, hittel és szeretettelvégezte terhes hivatását. A közösség nem csak szigorú volt irányukban, de meg is becsülte munkájukat.

1 Udvarhelyi Református Egyházmegye Levéltára, Székelyudvarhely (UREL). Liber Ecclesiae Ortodoxae in Sede Udvarhely Existensis… I/2 [régi jelzet]. 42. o.

2 Az 1713. évi eseteket lásd uo. 73. o.

3 UREL Liber Ecclesiarum secundum helveticam confessionem…. Az 1721. évi vizitáció.

4 Uo. Protocollum visitatorium ecclesiarum reformatarum in diocesis Udvarhellyiensi… Anno 1780. 12 [régi jelzet].

5 Erdélyi Unitárius Püspökség Gyűjtőlevéltára, Kolozsvár. Partiális Synodus jegyzőkönyvei. 1824.

6 UREL Liber Ecclesiae Ortodoxae in Sede Udvarhely Existensis… I/2 [régi jelzet]. 1637. febr. 16-i generális vizitáció végzései.

7 Erdélyi Unitárius Püspökség Gyűjtőlevéltára, Kolozsvár. Vizitációs jegyzőkönyvek.

8 UREL Protocollum visitatorium ecclesi- arum reformatarum in diocesis Udvarhellyiensi… Anno 1782.

9 Veszely Károly: Erdélyi egyháztörténelmi adatok. Kolozsvár, 1860. I. 45–48, 57, 62–73.


 

Albert Dávid
Fejlesztő: Maxweb