Vezércikk

Milyen nyelven beszélnek a székelyek?

 

    Az 1970-es évek elején történt Magyarország egyik vidéki egyetemén, szóbeli vizsgán, hogy a történelem és földrajz szakra felvételiző diákoknak szegezték a kérdést: milyen nyelven beszélnek a székelyek? És ma már szinte hihetetlennek tűnő dolog történt: egyetlen egy sem tudott közülük helyesen válaszolni. Érdekes véletlen, hogy kevéssel korábban Kolozsváron, a történelem szak román hallgatóinak tette fel ugyanezt a kérdést a könyörtelen szigoráról nevezetes David Prodan professzor, tökéletesen azonos eredménnyel.

    Mára persze a helyzet változott. A magyar diák immár tankönyveiből, no meg a megélénkült Erdély-turizmusnak köszönhetően tudhat többet, míg román kollégája számára a napi politika forgataga tette időszerűvé a „székelykérdést”. Valamikor e kérdésekre adandó válaszok természetes módon egyszerűek voltak, mondhatni az élet adta őket. Akkor még tutajokba ácsolva Szegedig úszott a Maroson a Hargita, meg a Görgényi-havasok fája, királyaink korában pedig bárki tudta, aki szikrával tovább látott faluja határánál, hogy az ország keleti gyepűit a székelyek vigyázzák. De túl ezen, kísérniük kellett őfelségét, illetve személyeseit valamennyi hadjáratban: ha keletre ment a király, az egész hadviselésre képes székelység, teljes fegyverzetben indult vele. Fel is rótták II. Ulászló királynak, midőn jogaikat sértve érezték: „midőn Magyarország szent királyai felkértek bennünket, az ország oltalma érdekében minden egyes hadjáratukban és hadrakelésükben részt vettünk és elődeink vére bőven folyt a különböző országokban, úgymint Moldvában, Havasalföldön, Szerbiában, Törökországban, Bulgáriában, és sok patak áradt vérünktől, tagjainkból és csontjainkból pedig halmokat emeltek.”

    De, visszatérve a korábbi kérdéshez, tényleg: milyen nyelven beszélnek, milyen nyelven éreznek a székelyek? Vajon mit takar a régi írásokban olvasható „Nemes Székely Nemzet” fogalom? Netán egy másik nemzetiség Erdély földjén, más, mint a magyar, még ha magyarul beszél is – mint ahogyan angolul szólnak az írek, walesiek, spanyolul a mexikóiak, és így tovább? Nem, a székely sohasem tekintette magát a magyarságon kívül valónak. Csakhogy a középkorban a nemzet fogalma mást jelentett, mint manapság: nem etnikai, hanem rendi tartalma volt, ami nem kevés félreértésre ad okot a ma embere számára. Más volt a lojalitások sorrendje is: az emberek elsősorban vallásuk, aztán valamely hűbérúrhoz kötődő alárendeltségi viszonyuk, a rendi tagolódásban elfoglalt helyük, valamely koronához, koronás főhöz való tartozásuk függvényében határozták meg önmagukat, és csak sokadik szinten, valahol a sor végén következett az etnikai összetevő: magyar, horvát, cseh vagy lengyel…

    Mindennek tudatában bizton állíthatjuk: a székelyek magyarságához nem fér kétség, ameddig csak a történelem kereke viszszapörgethető. Nem kell a magyar kultúrát művi úton megfosztani Baróti Szabó Dávidtól, Kriza Jánostól, Kőrösi Csoma Sándortól, Benedek Elektől, Tamási Árontól vagy Puskás Tivadartól. Ha pedig magyar mivoltát kérdés alá vonják, meglehet, azt vágja szemünkbe a székely, hogy „székely szülte a magyart” (szokta ezt cifrábban is mondani). És lehet, a kritika szűrőjén megmérettetett források tanúsága szerint ebben nincs igaza, de történelemmé ércesedett mítoszai, legendái (a szittya– hun–székely leszármazás hagyománya), évszázadok hosszú során át szilárdan lelkéhez nőtt „virtuális múltja” jegyében: igen.

    Csengjen hát szépen a Székelyföldön öntött harang hangja, mely mint egykor a tutajokban úsztatott óriási fenyőfák, megérkezetta magyar összetartozás szimbólumává lett Ópusztaszerre. Hirdesse azt a természetszerű összetartozást, melyet megpróbálnakolykor az idők, de valahol mélyen mindig őriznek a lelkek, és őrzik a lelkekben visszhangzó harangok.

[2007. júl. 22-én, az ópusztaszeri harangszentelés alkalmával elhangzott beszéd]

Hermann Gusztáv Mihály
Fejlesztő: Maxweb