Székely fonó

Tiboldi István adomái

 

    Tiboldi István Székelyszentmiklóson, egyszerű földműves családban született 1793-ban. Szellemének pallérozását Bodor János iskolamester kezdte el a siménfalvi iskolában. A jó eszű gyermeket a szülők tovább taníttatták a székelykeresztúri algimnáziumban, majd a kolozsvári kollégiumba küldték. Itt elvégezte a teológiai tanfolyamot is. Tanulmányainak befejezését követően, negyed századon keresztül a szentgericei ifjúságot nevelte, oktatta, de átmenetileg tanított a szomszéd községben, Harasztkeréken is. Iskolamesteri tevékenysége mellett kántori teendőket, illetve szószéki szolgálatot is teljesített. 1844- ben lemondott szentgericei tanítói állásáról; hazaköltözött szülőfalujába, Székelyszentmiklósra. Nevelői hivatásérzete azonban töretlen maradt, Székelyszentmiklóson és Kedében is vállalta az önként jelentkezők tanítását. Nem alapított családot.

  Tiboldi széleskörű kulturális tevékenységet folytatott. Irodalmi alkotásainak túlnyomó részét a nevelés céljából írt gyermekversek képezik. Számuk túljut a 250-en, azonban egy részük elkallódott. Írt még epigrammákat, lakodalmi és sírverseket, koporsófeliratokat, halottbúcsúztatókat és névnapi verseket. Részt vett Kriza néprajzi gyűjtésében (egy része Vadrózsák címmel jelent meg) és a Merényi-féle népmesegyűjtemény összeállításában. Az „öreg trubadúr”, ahogyan Benedek Elek nevezte, 1880-ban hunyt el. Az általa gyűjtött adomák, amelyekből az alábbi válogatás készült, Kriza János kéziratos hagyatékából kerületek elő (Adomák és tanítómesék. Bukarest, 1988).

    Egy magyarul keveset tudó szász ifjú mint jogász, magyar városban, egy most összekelt ifjú úri párnál akarván tisztelegni, kérésére mások taníták meg őt a jókívánság formájára: „Adja Isten, hogy a tekintetes asszony a főkötőt egészséggel viselhesse!” Ezzel ő bemenvén reggel az új párhoz, mondá mélyen meghajtva magát: „Adja az Isten, hogy a tekintetes asszony a kötőféket egészséggel viselhesse!”

    Egy falusbíró felsőbb rendelet nyomán parancsolá néhány embernek, hogy állítsanak fel egy bitófát a falu határán. De azok hanyagságból nem sietvén a munkával, a bíró dorgálva kezdé szidalmazni őket, mire monda egyik közülük
– Nem tudtuk, hogy a bíró uramnak sürgősen nagy szüksége van bitófára, mert eddig megcsináltuk volna.

  Egy kedélyes székely egykor így beszéle többek előtt:
– A minap szorgos utam volt, s amint mentem, egyszer hát hallok nagy suppogást a hátam megett, de mivel sietős volt, én nem néztem hátra megtudni, hogy mi suppog ott, gondolám, nincs bajom vele. De csak ismét hallom, hogy csak suppog valami ott hátul. Már ekkor gondolkodni kezdék, hogy miféle suppogás lehet az, de nem tudám kitalálni. Egyszer hátranézek később, s hát látom, hogy engem ütnek.

    Egy kicsin falu közönsége két választott embert külde a vidéki altiszthez egy kényes közügy eligazítása végett, kik midőn egy kis botlást ejtettek volna a tiszt előtt történetből a rájuk bízott ügyben, a tiszt kérdé tőlük gúnyolódva:
– Hát a ti falutokban nem kaptak okosabb embert nálatoknál?
– Kaptak volna biz ott – mondá egyik–, de aztán az okosabb embert okosabbeleibe küldik, ide mi is jók vagyunk.

    Egy szegény ember csak kenyeret s hagymát vacsorálván csütörtökön estve a kicsi fiával, mikor a fiú két fő hagymát megevék, apja odaveté neki a harmadikot is, mondván:
– Edd meg még ezt a fő hagymát is, lakjál jól, mert holnap böjt lesz.

    Egy falusi ember peres ügye miatt a fővárosban mulata néhány nap, s az idő alatt halála történék ott egy polgárnak, kinek részére elholta után egy vagy két órával történék a harangozás.
– Hát tekintetes úr – mondá ügyvédjének a peres –, itt olyan későn szaggatnak, ha meghal valaki? Hiszen a mi falunkban olyan hamar szaggatnak a halottnak, hogy némelyik még jól hallja, mikor harangoznak neki.

    Egy népes faluban pálinkanemivó egylet alakulván, közbeszéddé vált ott a környéken, hogy azon faluban eltemetté a pálinkát. Ezt többször hallván egy kisfiú is a közeli faluban, mondá iszákos nagyapjának:
– Azt mondják, nagyapám, hogy S. faluban eltemették a pálinkát, én elmenyek, kiásom s hazahozom nagyapámnak.

    Egy falusbíró, ki még csak ábécét sem tanult vala, hivatalos levelet kapa a királybírótól, s azt végiglegelészvén szemeivel, kérdé tőle a levelet átadó ember:
– No, hát mit ír a királybíró úr a levélben?– Azt nem tudom szóról szóra most megmondani, hogy mit írt – felel a bíró –, de látom, hogy erősen haragszik.

    Szokás a Székelyföldön, hogy ha valamely gazda megvendégeli atyafiát vagy mást, a vendég a jóltartást megköszönve, azt is szokta mondani:
– Az Isten a reánk tett költséget pótolja ki mennyei tárházából.
Egy jó gazda fia lakodalmi ünnepén megvendégelvén egy cigányt, mondá köszönetül az:
– Az Isten pótolja ki a kietök tárházából, amit megettem.

    Egy székely születésű iskolatanító botlást ejtvén némi rábízott dologban, csakhamar helyrehozá hibáját, mire mondá neki a lelkész:
– A székelynek az utolsó esze jó.
– Másnak a sem jó – mondá a tanító –, nekünk székelyekül az utolsó eszünk legalább jó.

Mihály János
Fejlesztő: Maxweb