Népi kultúra

Hetven év és negyven könyv

 

    70 éve, 1937. október 27-én született Korondon Ráduly János folklorista költő. 1962 óta Kibéden lakik. Kibédi és környékbeli népköltészeti gyűjtéséből (ballada, népmese, monda, találós kérdés stb.) számos kötet jelent meg. Foglalkoztatják a már ismert és az újabban felfedezett rovásírásos emlékek, nem egynek feloldása, megfejtése tőle származik. Közölt verset, gyermekverset, románból fordít. Eminescu Luceafărul című költeményének magyarra fordításáért állami elismerést kapott. Tagja a Magyar Írók Szövetségének. Negyven önálló kötete jelent meg eddig, háromszáznál több kibédi mesét gyűjtött és közölt, ezzel választott faluja első helyen áll a magyar nyelvterületen.

    Ha egy élet munkáját kötetekben lehetne mérni, akkor Ráduly János igencsak büszke lehetne, hiszen negyven magyar könyvét adták ki. Ebből legtöbb népköltési gyűjtés közlése, ám ott sorakoznak saját versei, műfordításai, amelyeket különböző lapokban is olvashatunk. A rovásírással kapcsolatos cikkeit és néprajzi tanulmányait is kötetekbe gyűjtötte.

    Ha csak az utóbbi évek termését nézzük, mert ismeretségünk révén pontosan követhettem az újabb megjelenéseket, igencsak termékenynek mondhatjuk Ráduly Jánost. Tíznél több címet sorolhatunk fel az utolsó három évből: Néphagyomány az idő sodrában (ez a tanulmánykötet volt a negyvenedik), Siratóim lesznek az égi madarak (Székely népballadák), Titkok a rovásírásban (Adalékok rovásírásunk ismeretéhez), Az igazságos hazugság (Tréfás és állatmesék,mondák), A hencegő vőlegény, A tulipános láda, A székely (magyar) rovásírás, Évszakoló, A fák királyválasztása (Népi tréfák, mondák, anekdoták), Hová, hová, Laji bátyám (Népmesék, mondák, tréfák), Hallod-e, te másvilág, adsz kenderért pálinkát? és Az isztambuli rovásemlékről.

    A katedrától, tanítványaitól megvált Ráduly mondhatni ereje teljében feküdt neki a munkának, fiatalos lendülettel, mert amióta nyugalomba vonult, azóta mindig „fabrikál” valamit, mondja szerényen, nem ülhet tétlen. Továbbra is gyűjt, meg eddigi anyagait dolgozza fel, készíti sajtó alá, még a forró nyári hónapok is munkával telnek.

    Az elmúlt esztendő végén egyszerre két újabb Ráduly-kötet jött ki a nyomdából, és a véletlen találkozás örömét a szerző dedikált példányokkal toldotta meg, egy kávényi beszélgetés közben. Régebbi tervezgetése teljesedett be azzal, hogy tanulmányait, más közléseit kiadta a marosvásárhelyi Kreatív Könyvkiadó. És éppen ez a negyvenedik önálló kötete Ráduly Jánosnak. Címe nem minden érzelemtől mentes: Néphagyomány az idő sodrában (Tanulmányok, közlések).

    Nemzedékek forgatták Kis-Küküllő menti mesegyűjtéseit – ugyanis legtöbb közlése népmese, bár több kötetnyi balladát, találós kérdést, illetve mondát, anekdotát tett le az olvasó asztalára. A régebbi kiadások nyilván rég elkeltek, ám a szemfüles böngészgető néha még talál egy-egy megkímélt példányt, akárcsak e sorok írója Székelyudvarhelyen, vagy épp valamelyik budapesti antikváriumban.
Ha már a kerek számok igézeténél tartunk, meg kell említeni, hogy több mint négy évtizede látott nyomdafestéket első balladaközlése. A friss könyv első tanulmánya feleleveníti a Faragó Józseffel közös közlésük történetét is. A kibédi vonatkozás ebben a könyvében is erős: Seprődi János néprajzgyűjtőről, a pásztorok számadóbotjáról és az ott használt számrendszerről, folklórszociológiáról és folklóröntudatról, a Kőműves Kelemen és a Barcsainé balladák prózaváltozatairól közöl Ráduly. Az egyetemes magyar néprajztudomány szempontjából figyelemre méltóak Berze Nagy Jánossal, Nagy Olgával, Demény István Pállal kapcsolatos írásai. Egy néptanító életútja címmel a kőrispataki születésű, majd a Maros megyei Csókfalvára került Lőrinczi Dénes munkásságának áttekintését nyújtja, eredeti dokumentum közlésével. Hasznos olvasmány, főként mai tanítóink találhatnak benne követésre érdemel példákat, illetve tapasztalhatják meg, mit jelent egy közösség melletti elkötelezettség.

    Kedvenc témája a rovásírásos emlékeink vizsgálata. Szerzőnk korábban cikksorozatot közölt országos lapokban, illetve könyveit [Rovásíró őseink (1995), Nemzeti kincsünk: a rovásírás és A rovásírás vonzásában (1998), Titkok a rovásírásban (2004)] is kézhez vehettük e témáról. Kevés olyan művelődéstörténeti téma létezik, amely annyi különböző véleményt, eltérő értelmezést ütköztetne, mint rovásírásos emlékeink. Ráduly János folklorista régóta foglalkozik a témával, az utóbbi években meglátásait rendszeresen közölte is. A Romániai Magyar Szóban, a marosvásárhelyi Népújságban, a Művelődésben és a korondi Hazanézőben közölt cikke  több olyan felirattal foglalkoznak, amelyek az utóbbi években kerültek a kutatók figyelmébe. Nem mellékes, hogy – mint a szerző kiemeli – 1990 előtt 14 rovásfeliratról tudtunk Erdélyben, 14 év alatt számuk több mint negyvenre emelkedett. Több felirat (alsószentmihályi, vargyasi, székelydályai, berekeresztúri) olvasatát is megadta, illetve másokat ismertet: 1998-ban Székelykeresztúron egy kályhacsempén felfedezett vegyes (latin és rovásjeles) feliratot, a berekeresztúri torony jeleit, a vadasdi lőporszarun és egy istállóajtón felfedezettet, a szolokmai faedényre, a makfalvi fakulacsra, a kibédi lőporszarura és körzőre stb. vésetteket. Ráduly figyelmeztetése megszívlelendő: „számolni kell azzal, hogy idő múltával egyes emlékeink elpusztulnak, megsemmisülnek”. Példaként a közismert isztambuli (1515) falfeliratot említi (erről szóló könyve most látott napvilágot), de ide sorolja már a bögözi református templomban lévőt is (1530-as évek), amely igencsak megkopott mára.

    Számba veszi az epigráfiai anyagot is (felsorolásunk csupán szűkebb környékünkre vonatkozik): Firtos-tető, Homoródkarácsonyfalva, Székelydálya, Bögöz, Székelyderzs, Székelykeresztúr (kályhacsempén), Tordátfalva
(egyházi tulajdonú edényen), Rugonfalva, Sóvárad, Kibéd (lőporszarun, fakörzőn, ruhakefén), Szolokma (fakupán), Erdőszentgyörgy, Makfalva (fakulacson).

    A folklorisztika már nagyon fiatal korától szívéhez nőtt Rádulynak. Ha a gyökereket nézzük, említenünk kell Korondot, a szülőfalut, a Kis-Küküllő menti falvakban lakó rokonait. És persze Kibédet – hiszen nem túlzás, amikor kijelenti: a sors kegyes volt hozzá, amikor Kibédre „vezényelte”. De már korábban, 1958–1961 között az erdőszentgyörgyi iskola bentlakásában az akkor ott tanulóktól kötetnyi anyagot jegyzett le. Ifjú egyetemistaként népdalokat is gyűjtött.

    A több mint 300 közölt népmese mellett más műfajokra is kiterjedt figyelme, az utóbbi években népi tréfákat, mondákat, anekdotákat, illetve adomákat, falucsúfolókat tartalmazó kötetei jelentek meg. A szereplők többsége kibédi meg környékbeli, de ott találjuk Mátyás királyt meg Rózsa Sándort is, a nevesek között van az egykor széles körben ismert Seprődi János (1874–1923) zenetörténész, aki a Bartók előtti nemzedékből nem csupán tárgyi tudásával vált ki, hanem folklórgyűjtésével is (több történet kapcsolódik hozzá, pl. édesanyja friss lapótyát küldött neki a kincses városba utazó kibédiektől).

    Ráduly több vonatkozásban is tárgyalta Bartók Béla első népdallejegyzéseit (1904, Gerlicepuszta), melyek a kibédi születésű Dósa Liditől valók, majd annak testvérétől, Dósa Annától is gyűjtött Budapesten.

     Nem tudni, mi van még Ráduly János tarsolyában, pontosabban hangszalagjain, jegyzeteiben, ám úgy tűnik, az ő tarisznyája is olyan, mint ama nevezetes mesebeli, talán sosem üresedik meg – legalábbis eddig kifogyhatatlannak bizonyult. Remélhetőleg a következő években újabb könyveit vehetjük kézhez, addig is nem feledhetjük: értünk van Ráduly Jánosnak ez a negyven kötete.

P. Buzogány Árpád
Fejlesztő: Maxweb