Népi kultúra

Édesanyám akkor kezdett siratni... A katonáskodás emlékei Székelyvarságon

 

    A férfiak életében igen jelentős eseménynek számított a katonai szolgálat. A munkaszünetekben, ünnepekkor, különféle asztaltársaságok körében állandó beszédtéma volt a katonáskodás, a kapcsolódó emlékek, élmények. A sorozás és a berukkolás eseménye bizonyos szokások kialakulásához vezetett, melyek lassan hagyománnyá váltak, némi változással a legutóbbi időkig éltek.

    Most, hogy eltörölték a kötelező katonai szolgálatot, érdemes gyűjteni a katonáskodáshoz fűződő szellemi értékeket és tárgyakat. A témát az emlékek élénksége, a fényképek sokasága, az emlékes füzetek tartalma, a katonaládák és a katonadalok kínálják.

    Írásunk által a székelyvarsági katonáskodási emlékek gazdag anyagába szeretnénk betekintés nyújtani. Gyűjtésünk során, különböző korosztályú férfiakkal beszélgetve, a katonaság hasznára, formáira (leventekatonaság, sorköteles katonaság, hazafias gárda, „concentra”), a szokások változására, katonadalokra, személyes élményeikre kérdeztünk rá. Beszélgetőtársaim: Pál K. Márton (szül. 1925), Tamás Ágoston, Tamás György (szül. 1931), Tamás Dezső (szül. 1932), Pál Ignác (szül. 1933), Tamás Károly (szül. 1967), Tamás Szabolcs (szül. 1984) derűsen és hihetetlenül pontosan meséltek katonáskodásuk körülményeiről.

    A katonáskodás hasznos, avagy fölösleges voltáról megoszlanak a vélemények. Pozitívumként mindannyian elismerik, hogy általa a fiatalemberek világot láttak, megtanulták a román nyelvet, életre szóló barátságokat kötöttek, megismerték egymás dalait, hagyományait, megszokták a pontos életformát, a parancsok teljesítését stb. Maga a katonáskodás pozitív emberi tulajdonságokat alakíthat ki: bajtársiasságot, határozottságot, veszélyelhárító érzéket s nem utolsó sorban a testi edzettséget. De közel sem mindegy – a katona szempontjából –, hogy mennyi az időtartama ennek az „edzésnek”. Az egyévnyi kiképzés kellett a férfivá váláshoz, a két év kibírható volt, de a három, sőt négy év már szinte elviselhetetlen.

    Személyes élményként említhetem,  egyetemista lányként többedmagammal a heti egy napot „angyalbőrben”, illetve a nyári kéthetes ráadásokat teljesen fölösleges időtöltésnek tartottam. A mostani fiatalok többsége is a pénzkeresetből va-ló kiesésnek vélte a katonaságot. Régen azonban szégyen volt, ha valakit nem soroztak be. Nem is lehetett elkerülni („elintézni”), ám az utóbbi időben, amióta rebesgették a katonaság eltörlését, sokan halogatták a bevonulást. Ennek ellenére negatívumnak tekintik a katonaság eltörlését a szükséges rendre szokás, a román nyelvtudás és az egyre gyakoribb természeti csapások elhárításánál szükséges fiatal képzett munkaerő hiánya miatt.

    A leventekatonaság még élénken él az idősebbek emlékezetében. Varságon is 1940–1944 között, az ún. „kicsi magyar világban” jártak leventére. Az 1923– 1931 között születettek korosztályát érintette. Heti kétórás kötelező katonai előképzést jelentett, melyet az iskolában, a templomban és szabadtéren tartottak. A fiataloknak nem volt egyenruhájuk, csak ún. leventesapka, khaki színű csákó, rajta sárga pléhjelvényen piros L betű.

    A besorozás többnyire tél végén, tavasszal történt, de volt ez alól kivétel is. A sorozócédulákat a faluba küldték ki, onnan kézbesítették. A sorozóközpontba (népies neve Cserkó) az elöljáróságból kísérte valaki a legényeket, régen a bíró, albíró, majd a néptanács titkára, tanácsi megbízott stb. Varságról szekérrel, alkalmival, majd autóbusszal jutottak be Udvarhelyre, nem ritkán zenei kísérettel.

    A székelyruha viselése ez alkalommal nem volt általános, néha fekete öltöny helyettesítette, viszont bokrétát, műanyag virágdíszt, árvalányhajat mindig tűztek a sapkába, kalapba. Azt illett is viselni minden ünnepi alkalommal a berukkolásig. Csoportképet is készíttettek vagy Kovács fényképésznél a Kossuth utcában, vagy kirendelt fotóssal a városi parkban. Az aznapi mulatozás sem maradhatott el, pl. a Szabó Károly vendéglőben (ma a Városi Könyvtár épülete ).

    A reguták (regruták) szervezték a regutabált. De más táncalkalmakkor is szokás volt kihirdetni, hogy a következő nóta a katonalegényeké, ezt mindenki tiszteletben tartotta. Az utolsó bevonulóknál minden ünnepi külsőség és alkalom elmaradt, kivéve a búcsúestét.

    A búcsúestét régebben családi körben ülték meg, később ezek egyre népesebbek lettek, rokonok, keresztszülők,szomszédok, barátok is eljöttek, pénzzel ajándékozva meg a katonáskodni indulót. Néha a regruták egymás búcsúestjeire is elmentek, reggelig kitartottak a mulatásban s az autóbuszig, esetleg azudvarhelyi vonatállomásig kísérték az éppen soron következőt. A berukkolás, a dalok tanúsága szerint is, általában ősszel történt. A helyszínre csak az elosztásnál derült fény. Orosz minta szerint az volt az elv, hogy a szülőhelytől minél távolabb vigyék, így a magyarokat például román vidékre, úgy, hogy sok magyar együtt ne legyen. Bár az 1950-es években tolmácsokat alkalmaztak, sőt módszeresen oktatták a románul nem tudókat. Később aki nem tudott románul, az „el volt veszve”. A kulákszármazásúakat nem tették fegyver alá. Az 1980-as években, akinek rokona volt külföldön, kötelezően munkáskatona lett, fegyverrel csak a kiképzés, a „perióda” alatt volt kapcsolata. Az 1990-es évektől ez megváltozott, mert előre tudták a fiúk, hogy hová kerülnek, sőt a házasokat a családjuk közelébe helyezték.

    A katona bútora a katonaláda (kuffer). Ez kezdetben négyszögű volt, nehezen hordozható, később bőrönd formájú lett. Festett faláda volt, lakattal, rajta név vagy monogram, a helység, esetleg az évszám. Lehetett benne katulya, azaz rejtekhely a pénznek. A ládák vándoroltak a rokonok körében, áldozatul is eshettek a leszerelés örömének vagy megváltozott funkcióban szolgáltak itthon tovább. A ládába mosakodó, borotva- és cipőtisztító felszerelés, súrolókefe, mosószap-t pan, cérna, tű, meleg zokni (kapca), valamikor kitilolt kender puskát pucolni, imakönyv, kenyér, szalonna, kalács, ital az útra, általában egy liter bor és egy fél liter pálinka került. A civil ruhát papírzsákban hazaküldték. A leszerelés közeledtével majd visszajuttatták a szülők, vagy visszavitte a szabadságon lévő katona. Csomagot csak ritkán, nagy ünnepekkor küldtek, a tiltott ital célba juttatását is megoldotta a szülői lelemény.

    Az eskütételre régebben nem ment senki a családból, máskor is csak ritkán látogatták a katonákat. Idővel ezek az ünnepélyek egyre népesebbé váltak, sőt újabban a rokonokkal haza is engedték az ifjút öt napra. A hazalátogatások, szabadságok szigorú rendje időközben sokat lazult. A levelezéssel való kapcsolattartást felváltotta a telefonhasználat.

    A katonaság ideje jól követhető a népdalokból: három esztendő, két esztendő, tizennyolc hónap, tizenhat hónap, tizenkét hónap stb. A legutolsó bevonulóknak már csak hat hónap „jutott”. 2006. december 21-én szereltek le az utolsó Hargita megyeiek Csíkszeredában ünnepi külsőségek között, ahol a tisztek tartottak hadgyakorlatot, melyet díszebéd zárt.

    A leszerelés örömünnep volt, és jó alkalom a mulatozásra, a katonakönyv ki vétele ugyancsak. A katonabarátságok később családi kapcsolatokká is szélesedhettek.

    Egyesek még találkoztak katonásdival, hiszen a hazafias gárda intézményét az oroszok 1968-as bevonulása után találták ki. Varságon több mint száz tagja volt, három szakasznyi férfi, akiket a megyei költségvetésből új ruhával is elláttak.

    A „concentra” egyfajta katonai jellegű visszahívás volt (katonai továbbképzés ürügyén végeztetett munkaszolgálat), mely a 80-as évek elejétől 1990-ig létezett. A főleg szakképzett, életerős férfiakat a katonai központ, a Comisariat választotta ki, és 2–6 hónapra vitték a nagy építkezésekhez, például a Cernavoda- i Atomerőműhöz stb.

Végezetül hadd idézzünk egy katonadalt:

Udvarhelyi állomáson keresztül
(Tamás Erzsébet, 63 éves, Tálasbérce)

Udvarhelyi állomáson keresztül,
Tizenhárom fehér galamb ott repül.
Tizenhárom fehér galamb nem páros,
Én sem vagyok a babámmal szabados.

Mikor engem a főorvos megvizsgált,
Azt kérdezte, hol születtél, te betyár?
Udvarhelyszék, Székelyvarság a hazám,
Ott szült engem, ott nevelt fel az anyám.

Mikor engem víg Varságról elvisznek,
Az árokban még a víz is reszkessen,
Az árokban még a víz is reszkessen,
Csak a babám igaz szívből szeressen.

Tifán Magdolna
Fejlesztő: Maxweb