Népi kultúra

A kosárfonás története Siménfalván

    

    A különféle használati tárgyak készítésének régi technikája a fonás, az etnológusok véleménye szerint egyik legősibb kézművességünk. A természetes vegetációhoz tartozó és termesztett növények házi feldolgozását elsősorban a természetföldrajzi körülmények határozzák meg. A folyók partján, ahol hatalmas fűzesek találhatók, vesszőfonással foglalkoztak, az alföldi folyók mellett az áradással elöntött rétségekben, mocsarakban pedig a gyékény és sásfélék feldolgozásával. Ilyen helyen, mivel a természet által adott lehetőségek, adottságok mellett kevés volt a szántóföld és a legelő, tehát korlátozott volt a földművelés és az állattartás lehetősége, a népesség a megélhetését vessző-, gyékény- vagy szalmafonással kényszerült részben vagy akár egészen biztosítani.
    Jelen írásom által a siménfalvi kosarak elkészítésének módjába, a fűzfavessző feldolgozásának mozzanataiba szeretnék betekintést nyújtani.

A kosárfonás történeti áttekintése

    Siménfalva természeti-földrajzi adottságait figyelembe véve, a veszszőfonásra inkább volt lehetőség, mint a gyékény és sásfélék feldolgozására.

    Az 1910-es évek elején a siménfalvi magyar embereknek már tanították a fonás technikáját, népiskolai tanfolyamok keretében. Ezeket Szász János tanító szervezte meg, „a tanulók” saját használatra készítettek különféle tárgyakat, mint pl. fahordó kosár, pocitás kosár (olyan fedeles kosár, amelyben babalátogatás alkalmával tortát, illetve ételt vittek ajándékba).

    A két világháború közti időszakban a vesszőfonás lassan kiszorult a magyar parasztok foglalkozási köréből és önálló mesterségként tovább folytatódott, de már nem a magyarok, hanem a romák körében. Az 1920-as években Déváról hat román ember jött Siménfalvára, akik a nagy üvegkormunkások sók befonására tanították az embereket. Egy műhelyt hoztak létre. A medgyesi üveggyárból érkeztek a korsók (néha még egy vagonnal is), amelyeket aztán befontak. A korsókat tehénfogatokkal a székelykeresztúri vonatállomásról szállították Siménfalvára, míg az ehhez szükséges vesszőt Moldvából hozták. A vesszőt helyben főzték és hántották.

    A második világháborút követően, 1945–1946-ban a mai tanácsépület régi szárnyában alapítottak egy „József Attila” nevű fiókcéget, amelynek vezetője Végh József könyvelő volt. Ő volt az egyedüli magyar, a dolgozók romák voltak. Ez az állami vállalkozás azonban az 1950-es években megszűnt. 1960 után a termelőszövetkezet vásárolta fel a kosarakat a Bukarestben való értékesítésük céljából. 1969-től a szövetkezetbe belépett vesszőfonóknak külön épületet adtak. A szövetkezetesített kosárfonó részleget Szőke Albert vezette. A munkások rendelésre dolgoztak. 1989-ben ez a szövetkezet megbukott. Ma a vesszőfonók háziiparosokként, családi vállalkozásokban dolgoznak és dolgoztatnak. 

    A vesszőkötéssel foglalkozó specialistákat Siménfalván egyszerűen kosárkötőknek vagy kosárfonónak nevezik. Jelenleg a faluban, családi vállalkozásban több helyen is foglalkoznak kosárfonással. Az egyik csoportot a vállalkozók és az igazi vesszőfonó mesterek alkotják, a másikat pedig akik hántják, gyalulják, a durvább fonást végzik. Jelenleg a korondi kereskedők vásárolják fel a kosarakat, de vannak családok, akik elviszik a portékát egészen Bukarestig.

    Egy öreg kosárfonó vallomását idézem. Ilonka Domokos bácsi arról mesélt, hogyan tanították meg a dévai románok korsót bekötni. Azt mondta, neki az apja útravalónak tíz darab 5 literes korsót adott, azt kellett befonnia, azzal indult el, az életet ennyivel kezdte. Sikerült felnevelni négy gyereket és családját vesszőfonásból tartotta el.

    A kosárfonás ősi hagyomány, apáról maradott. A szülői háznál is evvel foglalkoztunk. Régen a faluban ötvenen, hatvanan, most százan is foglalkoznak ezzel. Száz család a legkisebbektől a legnagyobbakig. Már amelyik 5–6 éves, abba jár, hogy dugja össze a vesszőt, hogy kezdje el a munkát. Legelőbb a vesszőt hántogassa, dugogassa játékból, látja, hogy mi csináljuk. Azt szokták mondani, a kicsi a nagytól tanul. Tíz-tizenkét éves  koromtól én is tudtam összedugni a vesszőt. Nekem apám nem adott semmit: „Fiam, élj, ahogyan tudsz!”
– azt mondta. – „Tessék tíz csóré ötös üveg!” Én azt megkaptam, én azt eladtam, s abból indultam meg. Én abból három fiamnak házat, magamnak eztöt megvöttem, s újraépítöttem, mert ez nem vót jó. Kilencen vótunk, kilenc gyermököt fölnevelni, s még adni is nem vót honnan. Éjjelt nappá töttem, dógoztam addig, míg négy gyermököt becsületösön úgy, ahogy illött, elröpítöttem a háztól. Én ebbe születtem. Reggel felkőttem, én abba jártam, a vesszőt mögáztattam s mikor neköm odalött az idő, fogtam neki. Úgy kezdtük el, hogy a fenekén összedugunk pár vesszőt, amiből kezdődik a munka, hat szálat vagy hetet. Üti széle a hoszszát. Mint a körösztöt összedugjuk, s megfonódik. Egyiket meghasítottuk, hármat beledugtunk, s akkor az a három lett a hat szál, s abból lött három erről, három arról, az tizenkét szál. Körbe indulunk a fonással. A régiek négy-, ötféle kosarat csináltak: gyümölcsöst, oválisat, kereket, fahordó kosarat.

A hagyományos húzogatott siménfalvi kosár elkészítésének technikája

      1. A fenék elkészítése.

    A fenék ovális alakú kell legyen. Az alj hosszához mérten vesznek három hosszú, vastagabb vesszőt, ezeket középen behasítják, amibe kereszt alakban négy rövid keresztkarót szúrnak. A kisebb keresztkarók közeit a hosszú karón lapos vesszővel becsavarják, hogy a kis keresztkarók közei egyenlő távolságra legyenek egymástól. A keresztkarók közeit vékony vesszővel töltik ki. Amikor a megfelelő nagyságra kifonták, akkor a keresztkarók végeit metszőollóval levágják. Az alj ún. bokrokoszorút zása előtt vesznek egy marék vesszőt, a lábhoz helyezik, meghajtva tövétől hegyéig, jobb kézzel megtartva látszik, hogy melyik vessző van meghasadva.
Ezután kacorral meghegyeznek minden egyes szép szálú vesszőt.

      2. A fenék bokrozása.

    A karók mellé jobb és bal felől egyenes szálú, könynyen hajlítható vesszőszálakat tűznek be. Arányosan elosztva egy vékony és egy vastag kerül egymás mellé.

      3. A szálak felhajtása.

    A bokrozás eltűzése után megfordítják a fenéklapot és a színére „felszedik”, illetve felhajtják a vesszőszálakat.

      4. Gúzsba kötés.

    Öblösen, egyformán „szedik fel” a vesszőket, hogy ne bomoljanak össze a szálak. Mikor felhajtották mind, akkor felül gúzsba kötik.

      5. A láncszálak hajtogatása.

    A gúzsba kötés után 4 szál vesszőt, amit a fenékkaró mellé szántak, két jobb és két bal oldalit egybefogva, bal kézzel tartva, jobb kézzel egy ívet hajtanak le a kosár eredeti magasságánál nagyobbra. A négy szál vesszőt „bokornak” nevezik. Hajtása: 3 bokron be, 2 bokron ki, 2 bokron behajtással, balról jobbra haladva készül el a kosár oldalfala.

    6. A kosár húzogatása.

    Jobb térden a kosarat oldalra fordítják, bal kézzel a bokrot húzva a megfelelő magasságba történik a kosár húzogatása. A kosár húzogatása után „feltörik” a kosarat, illetve térdük közé szorítva megadják a formáját a húzott kosárnak.

      7. A kosár beszegése.

    A többszálas szegés 4-4 szálas, copf-fonású. Amikor a duplaszegésű kosár alsó szegése, az egyszerű szegés elkészült, a szálvégekből újabb szegést, felső fonnak. A szálak megmaradt végeit metszőollóval vágják.

      8. A kosár fülezése.

    A kiválasztott fülkávát leszúrják a fonatok között. A fülkáva jobb oldali feléhez 5 szál vesszőt letűznek, balra csavarva 3-at, illetve 4-et. A vesszőszálakat a jobb vagy a bal oldalon eltűzik egészen a fenékig. A hagyományos húzogatott siménfalvi kosárnak nincs felső szegése, ugyanis a meghajlított láncszál adja a szegés formáját.

    Ma már csak kevesen és kizárólag megrendelésre fonják ezt a fajta kosarat, mert sok vesszőt igényel. Napjainkban nemcsak kosarakat, hanem bútorgarnitúrákat, különböző dísztárgyakat, virágtartókat, állványokat, füzéreket fonnak többen a faluban.

    A kosárfonás, vesszőkötés technikáját és a hozzá szükséges szerszámokat generációk hagyományozzák egymásra a családokon belül. Régen a vesszőkötés férfimunka volt, az aszszonyok csak az előmunkálatokban

segítettek. Ma már mindenki egyformán dolgozik kortól, nemtől függetlenül. Olyan család is van, ahol négy generáció: dédapa, nagyapa, apa és fia fonja a kosarat.

Boda Csilla
Fejlesztő: Maxweb