Megkérdeztük

"A köztudatban az a felfogás volt elterjedve, hogy a Székelyföld nem kedvezett a városok fejlődésének"

 

    Erdély, illetve a Székelyföld történeténekkutatásában a várostörténet aránylag ritkán felbukkanó téma volt a legutóbbi időkig. Pál Judit történész e kutatási területen elmélyülő szakemberek egyike, aki a Városfejlődés a Székelyföldön 1750–1914 című munkájában behatóan foglalkozott ezzel a kérdéskörrel. Mivel magyarázható a téma iránti mérsékelt kutatói érdeklődés és hol tart ma a szakma?

    A XIX. század vége felé volt egy hulláma a várostörténeti kutatásoknak, akkor a millenniumi monográfiák keretében több városról is készült nagyobb terjedelmű munka. Utána hosszú ideig, különösen a Székelyföld vonatkozásában nem történt semmi. Főként azért, mert a köztudatban az a felfogás volt elterjedve, hogy a Székelyföld nem kedvezett a városok fejlődésének, itt nem voltak igazi városok. Ezért inkább a falvakkal, a parasztsággal foglalkoztak. 1945 után, már a hivatalos ideológiából következően is ez lett a trend, a polgárság megbélyegzett osztálynak számított, annak történetét nem kutatták, ha városi miliővel foglalkoztak, akkor a munkásmozgalom története került előtérbe.

    A romániai történeti bibliográfiákban is a munkásmozgalommal vagy a párttörténettel foglalkozó tanulmányok vannak többségben. A várostörténet szinte egyenlő lett a munkásmozgalommal és párttörténettel, a város azok helyszínéül szolgált. Emiatt van az, hogy amíg Magyarországon már a 1970-es, 1980-as években megindultak a komoly várostörténeti kutatások, addig Romániában erről nem beszélhetünk.

    Ha készültek is ilyenek, főként a megyei múzeumok kiadványaiban találjuk. Város-történettel is próbálkoztak, de ezekben a város kizárólag keretként, egyfajta háttér-ként jelentkezett.

    Visszatérve a XIX. században megjelent munkákhoz, a várost vagy egy sajátos szigetnek tekintették, vagy az országos szintű politikai események helyszínének. Ma nem ezt értjük várostörténet alatt.

    Magyarországon, a XX. század viszonylatában, több szerző is megpróbálta a társadalomtörténet keretébe illeszteni a várostörténetet. Elsősorban itt Bácskai Vera nevét említeném, aki statisztikai módszereket használva, óriási adatbázist állított össze. Szerzőtársával, Nagy Lajossal együtt feldolgozták az 1828-as nagy magyarországi összeírást és ennek alapján különböző városkategóriákat képeztek.

  Ilyen kutatások 1989-ig Erdélyben, sőt Romániában sem folytak. A 1980-as években nálunk annyiban történt nyitás, hogy néhány kolozsvári történész is elkezdett foglalkozni várostörténettel. Imreh István és Csetri Elek közös tanulmánya az erdélyi városok demográfiai alakulását tárgyalja, hosszú ideig ez volt a legátfogóbb ilyen jellegű munka. Itt kell megemlíteni Egyed Ákos nevét, aki az 1980-as évek elején adta közre a Falu, város, civilizáció című kötetet. Akkor az egyfajta revelációként hatott, ők voltak azok, akik a társadalomtörténeti szempontot meghonosították az újkori Erdély kutatásában. Egyed Ákos például az erdélyi városokat – egyéb szempontok mellett – a különböző civilizációs vívmányok megjelenésének, a bankrendszer, a vasúthálózat és ezek kihatásainak összefüggéseiben vizsgálta. Utána is jelentek meg tanulmányai, Kolozsvár dualizmus kori fejlődésével, Kőváry Lászlóval, mint városépítővel külön is foglalkozott.

   Az 1989-es fordulat után Romániában is – az Akadémia mellett – létrejött egy a várostörténeti kutatócsoport, illetve a Romániai Várostörténeti Bizottság. A szemlélet azonban kevéssé változott, bár a bizottság próbált interdiszciplináris kutatások keretéül szolgálni. Ami megvalósult, az, hogy Románia várostörténeti atlasza keretében megjelent már néhány füzet, illetve úgy tűnik, hamarosan meg fog jelenni Románia várostörténeti bibliográfiája.

    Ebben az időszakban az erdélyi városokra nézve a legkiemelkedőbb munka egy fiatal magyarországi történész, Sonkoly Gábor tollából született. Ő írt a XIX. századi erdélyi városhálózatról. Összeírások alapján próbálta nyomon követni a városhálózat alakulását, és módszertanilag érdekes módon, fejezetenként különböző szempontok alapján vázolta fel a városok fejlődését.

    A Székelyföldi városokra vonatkozóan mondja: az itteni városhálózat jóval később alakult ki, nem igazán jelentek meg nagyvárosok, a Székelyföld periférikus helyzetben maradt.

    Székelyföldön a városiasodást sokan megkérdőjelezték, sokáig uralkodó volt az a felfogás, hogy itt nem is volt a szó klaszszikus értelmében vett városhálózat. Az utóbbi időszakban ez a nézet megdőlni látszik. Tulajdonképpen mikorra tehetjük a székelyföldi városiasodás kibontakozását?

    A felvetett probléma részben városdefiníció kérdése. Nagyon sokáig csak a szabad királyi várost tekintették városnak. Székelyföldön egyedül Marosvásárhely lett szabad királyi város a XVII. század elején, ennek következtében „ki is iktatódott” a Székelyföld keretéből, mert önálló törvényhatósággá vált. Így az egyetlen szabad királyi városunkat is „elveszítettük”. Emiatt tekintették úgy a térséget, mint ahol nincsenek igazi városok.

    Régen a jogi szemlélet volt a domináns, hogy város az, amelynek jogi privilégiumai vannak. Ha ezt vesszük is alapul, a Székelyföld nem állt olyan rosszul, sőt. Volt egy sajátos városkategória, a taxás helyek. Ezek is majdnem olyan széleskörű kiváltságokkal rendelkeztek, mint a szabad királyi városok, még diétai képviseletük is volt, tehát az országgyűlésre követet küldhettek. Viszonylag széles autonómiával rendelkeztek, nem álltak a szék fennhatósága alatt.

    Néhány évtizede terjedt el az ún. funkcionális városfelfogás, amely elemzi, hogy a környék szempontjából milyen funkciók koncentrálódnak a városokban, mennyire sikerült a város és környékének lakosságát ellátni bizonyos javakkal. Itt nemcsak anyagi javakra gondolok, hanem kulturális javakra, kórházi szolgáltatásokra stb. Ilyen értelemben nyilván központi helyek voltak,legalábbis néhány. Voltak olyan települések Székelyföldön, amelyek rendelkeztek ugyan kiváltságokkal, viszont különböző okokból kifolyólag nem fejlődött ki igazi városiasság. Ilyen például Illyefalva, vagy részben Bereck, amely sajátos helyzetben volt pozíciójánál fogva. Az Ojtozi átmenő kereskedelemből húzott hasznot, de miután a vasút elkerülte, a város elveszítette addig betöltött szerepét. Az ilyen egyfunkciós települések nem tudtak igazi várossá alakulni.

    Egy angol történésznő frappánsan nyilatkozott a városdefiníció kérdésében: jobb visszatérni ahhoz a régi felfogáshoz, mely szerint város az, amit a kortársak annak tekintettek. Ha ebből a szempontból közelítjük meg a problémát, akkor a székelyföldi városok nagy része is város volt, a kortársak is úgy tekintettek rájuk.

    Az 1867-es kiegyezést követő dualizmus időszaka egyértelműen fejlődési korszaka volt a székely városoknak, annak dacára, hogy a Székelyföld a Monarchia peremvidéke volt és gazdaságilag a kevésbé fejlett területek közé tartozott. Mindezek ellenére 1914-ig, az első világháború kitöréséig tetten érhető egy részben gazdasági, részben infrastrukturális fellendülés, amit a kulturális élet kiteljesedése kísért. Ez a folyamat egyes településekre kedvezően hatott, míg mások, például Nyárádszereda, kezdték elveszíteni városi jellegüket.

    Az egykor városi kiváltságokkal rendelkező településeknek két nagy kategóriáját különböztethetjük meg. Egyértelműen azok kerültek helyzetbe, melyek megyeközpontokká váltak. Ez az adminisztratí  szerepkör nagyot lendített a városok helyzetén. A világháború előtti három évtized nagy kiugrást jelentett, rengeteg intézmény települt ezekbe a városokba, kiépült az infrastruktúra, megjelennek a különböző különböző civilizációs vívmányok, felerősödött a polgáriasodás. Jó példa erre Csíkszereda esete. Régen a szék központja Csíksomlyó volt. Miután Csíkszereda lesz a vármegyeközpont, hihetetlen mértékű fellendülés tapasztalható. A dualizmus kezdetén a lakosság száma még a kétezret sem érte el, leírásokból tudjuk, hogy teljesen falusias környezet volt. A városháza egy emeletes faépület volt, alul kocsmával, felül a tanácsi hivatallal, amúgy is teljesen patriarchális viszonyok uralkodtak. Ehhez képest teljesen más kép fogadta az embert az első világháború előtt, amikor már szecessziós épületek, közhivatalok vannak Csíkszeredában, látványos a fejlődés és, ha jól tudom, a fejlődés iramát tekintve a történeti Magyarország majd minden városát lekörözte.

    A városi privilégiumokkal rendelkező települések egy része elvesztette kiváltságait, visszafejlődtek. Az 1876-os nagy közigazgatási átszervezés után törvény szabályozta, hogy mit tekintenek városnak. Nagyon sokan, főleg a kisebbek, Felvinc, Nyárádszereda, Bereck, Illyefalva mezővárosok, taxás helyek vagy Oláhfalu kiváltságos falu, nem tudták teljesíteni a kritériumokat, elveszítették a városi státust, és mivel nagyon kevés központi helyi funkcióval rendelkeztek, ma már, ha az ember nem tudja, nem mondja meg, hogy egykor városi kiváltságokkal rendelkeztek. A tizenkét település fele megmaradt városnak, és jelentős mértékben fejlődtek.

    Az, hogy mit is jelentett a közigazgatási funkció, arra jó példa Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely esete is. Egészen a XIX. század közepéig Háromszéken egyértelműen Kézdivásárhely volt a városiasabb település. Az 1870-es népszámlálás adatai alapján, az iparban és a kereskedelemben dolgozók arányát tekintve, Kézdivásárhely a történeti Magyarország első négy városa között volt. Ennek ellenére, egyrészt az Osztrák–Magyar Monarchia
és Románia között kirobbanó vámháború, ami tönkreteszi a Romániába irányuló exportra alapozó kisipart, másrészt az, hogy Sepsiszentgyörgy lesz a megyeközpont, egy kis „skanzenné” alakítja Kézdivásárhelyt. Elveszti a dinamizmusát, és az egyetlen város lesz, amelynek lakosságszáma nem növekszik, hanem fogy.

    Székelyudvarhely hogyan illeszkedik ebbe a sorba, hiszen a vármegyék kialakításánál megőrzi korábbi szerepét. Azelőtt székközpont volt, most meg vármegyeközponttá vált. Iparosvárosnak is tekinthető, de az imént említett vámháború súlyosan érintette őt is, a vasút későn érkezik ide, ami ismét hátrányt jelentett gazdaságilag.

    Ennek ellenére Udvarhely is az egyik nyertese ennek az időszaknak. Sőt, ha úgy tetszik, az összes székelyföldi város közül a leginkább szerves fejlődés Udvarhelyen zajlott. Udvarhely mindig is erőteljesen urbanizált település volt. Itt nemcsak a céhes élet, a kisipar volt erős, hanem iskolaváros is volt. Egy, a XIX. század első feléből való statisztika szerint a város lakóinak negyedét tették ki a diákok és tanárok. Ez erőteljesen rányomta a bélyegét a város fejlődésére. Udvarhely a mai napig megmaradt egy ilyen sajátos, polgári kultúrájú kisvárosnak, amíg a többiek esetében ezt nem mondhatjuk. Székelyudvarhelynek ezt a szerves fejlődést sikerült fenntartania, sokszor előnnyel, sokszor hátránnyal járt, hogy egy sajátságos színfolt maradt. Ha megnézzük Udvarhely városképét, akkor látszik a dualizmus kori fejlődés a városon. A kisipar tényleg megszenvedte ezt az időszakot, bár ez még kutatásra váró téma. Az iparkamarai jelentések tele vannak jajveszékeléssel, hogy részben a vámháború, részben az osztrák és cseh ipar versenye mennyire tönkretette a Székelyföld kisiparát. A vasutat meg csodaszernek tekintették. Azt gondolták, hogyha a vasút eléri az illető várost, avval megoldódik minden probléma, az a település felvirágzik. Szerintem ilyen mértékben egyik sem igaz.

    A várostörténeti kutatásokban melyek lennének azok a kiugrási pontok, kihívások, amelyekkel egy kutatónak érdemes lenne még foglalkoznia?

  Ilyen rengeteg van, a nyugati szakirodalomban sok az ígéretes irány, a térhasználattól kezdve a különböző egyesületi mozgalmakig. Viszont nálunk hiányoznak az alapkutatások, így nehéz valamelyik külön témával foglalkozni. Külföldön már réges-rég elkészültek a városi élet különböző területeit bemutató munkák, nálunk még úgy fog neki az ember egy-egy ilyen kutatásnak, hogy nincs meg az alap. Én is ezzel szembesültem a könyvem megírásakor. Tehát egyszer az alapkutatásokat kell elvégezni és arra lehet építkezni. Rengeteg a teendő, nem hiszem, hogy kiemelhető egy sajátos irány.

Pál Judit

Született Sepsiszentgyörgyön, 1961. december 21-én
1998-tól adjunktus, majd docens a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (Kolozsvár) Történelem–Filozófia karának újkori történelem tanszékén Doktori disszertációja (1998):
Városfejlődés a Székelyföldön a XIX. századbanKutatási projektek: Erdély a dualizmus korában; az erdélyi modernizáció és polgárosodás.;
Erdély és különösképpen a Székelyföld városfejlődése a XVIII–XIX. században.;
Interetnikus kapcsolatok a XVIII–XIX. században, különös tekintettel az erdélyi örményekre.

Novák Károly István beszélgetése Pál Judit történésszel
Fejlesztő: Maxweb