História

Sófalvi András: Elpusztult középkori falvak Udvarhelyszéken

 

    A települések a civilizáció legfontosabb ismérvei, és akárcsak létrejöttük, megszűnésük is számos tényező függvénye. A falvak, városok és más településformák egy adott helyen való létrejöttét földrajzi, gazdasági, politikai és társadalmi tényezők egyaránt meghatározták, és amennyiben elpusztultak, azt a fenti tényezőkön kívül járványok, háborúk és természeti katasztrófák is előidézhették. A kultúrák, birodalmak letűnése a történelemben számtalan példával illusztrálható.

    A mai ember számára első hallásra furcsának tűnhet az, hogy faluja, városa határában, esetleg alatta valamikor egy másik település létezett. Székelyföldi viszonylatban is így van ez, még akkor is, ha pusztán saját történelmünket nézzük, bár összehasonlítva a középkori Magyar Királyság más területeivel (pl. Alföld), a székelyföldi településpusztásodás nem mondható számottevőnek.

    A XV–XVI. századi forrásokból ismert udvarhelyszéki településekből ma pontosan egy tucatot nem találunk a térképen, mivel egy részük elpusztult, mások beolvadtak. Orbán Balázs rengeteg elpusztult faluról emlékezik meg Udvarhelyszékre vonatkozóan, nagyrészt a hagyományokból merítve ismereteit. Tudományos módszerekkel (régészeti terepbejárással, ásatással) sok esetben igazolható, hogy az adott helyen valóban település létezett, viszont a középkori falvak tekintetében ez a számarány sokkal alacsonyabbnak mondható, mint ahogyan azt a nagy székely tudni vélte. Az alábbiakban azokat a középkori településeket vesszük számba, melyek egykori létéről és térbeli helyzetéről történeti forrásaink és/vagy hiteles régészeti adataink vannak.

    Besenyőfalváról egy XV. századi pereskedésből szerzünk tudomást. 1455-ben a besenyőfalvi székelyek pert indítottak a szomszédos Pálfalva ellen, mivel az jogtalanul elfoglalta és használta földjeiket. Ferenczi Sándor bebizonyította, hogy Besenyőfalva és Váralja (vagy Váraljafalva) ugyanaz a falu, tehát valamilyen oknál fogva három és fél év múltán Besenyőfalva más néven bukkan fel az oklevelekben. A kutatásban felmerült, hogy a névváltozás mögött a település elköltözése rejlik, viszont az sem kizárt, hogy ennek funkcionális okai voltak, éspedig Firtos várának építése. A fenti kérdésekre még nincs egyértelmű válasz, az „elköltözött” falu helyét, amely a mai Korond vagy Firtosváralja határába helyezhető, mindmáig nem sikerült megnyugtatóan azonosítani. Régészeti adatok hiányában a falu keletkezését is nehezen tudjuk meghatározni, a helynévtípus alapján nem zárható ki késő Árpád-kori létrejötte.

    Az 1332–1337-es pápai tizedjegyzékekben szereplő Dobó plébánia – jelen ismereteink szerint – Erdővidéken, a Kormos-patak völgyében egykor létezett falura vonatkozik, és nem a Nagy- Küküllő mentére. Ezt a közelmúltban feltárt középkori templomának és környezetének ismerete alapján állíthatjuk (mind a kerámialeletek, mind a legkorábbi templom már a késő Árpád-korban létező településre utalnak). A falut az írott források XVII. század elején (1604) említik utoljára, megszűnését természetes tényezők idézhették elő (földcsuszamlás). Területe ma erdőfüle határ.

    Görgény falut középkori forrás nem említi, de az alsóboldogfalvi és keresztúri határba eső területen végzett régészeti terepbejárások eredményei megerősítették azt a helyi hagyományt, miszerint a Nagy-Küküllőbe északról beömlő Görgény-patak völgyében középkori falu volt. A régészeti leletek alapján az Árpád-korban létrejött település a XV. század végére már megszűnt.

    Tihadár település neve először 1623-ban tűnik fel a forrásokban, de ekkor már puszta. A XVI. századi forrásokban való teljes hiánya még korábbra teszi megszűnését. A helynév formája (puszta személynévből képzett) valószínűsíti a település Árpád-kori létrejöttét, a feltevés bizonyítását a régészeti kutatásoktól várhatjuk, viszont mindeddig nem sikerült megnyugtatóan azonosítani helyét, mivel a szóba jöhető nagy kiterjedésű terület zöme erdő, illetve legelő. A hagyomány szerint határa Patakfalva és Kénos között oszlott meg.

    A fenti települések megszűnésének okai egyelőre nem ismertek. A hagyományok (és Orbán Balázs) általában a tatár-török harcokkal magyarázzák a települések elpusztulását (Görgény, Tihadár), de nem zárhatunk ki más tényezőket sem (gazdasági okok, járványok). A földesúri akarat kényszerítő tényezőként nem jöhet számításba, hiszen a középkori Udvarhelyszéken, mint általában egész Székelyföldön, nincsen jobbágyi szolgáltatásokra épülő jelentősebb nagybirtokrendszer a XVI. század második fele előtt.

    Az előnyösebb fekvésű, gazdaságilag és társadalmilag fejlettebb települések szívó hatása és területigénye joggal nevezhető a késő középkori településpusztásodás egyik okaként. Az élettér bővítését rendeletekkel, vétellel vagy cserével oldották meg. Hasonló jelenség figyelhető meg Székelyudvarhely esetében: Gyárosfalva és Szentimre a XVI. század utolsó harmadában olvadtak Udvarhely városába, fejedelmi rendelet mondta ki a lakosoknak a városba való települését. Az előbbit 1571- ben, míg az udvarhelyi várbirtokhoz tartozó Szentimrét 1577-ben csatolták a városhoz. A növekvő város területigénye és beolvasztó hatása a későbbiekben kiterjedt Cibrefalvára, Bethlenfalvára, Kadicsfalvára és Szombatfalvára egyaránt.

    A fent említett jelenség Székelykeresztúr esetében is tanulmányozható. A késő középkori említésű, de Árpád-kori leletekkel rendelkező Keresztúrfalva és Timafalva a XIX. században olvadtak be Keresztúr városába, a XX. század első felében a szintén Árpád-kori eredetű Fiatfalva is a város része lett.

   Az írott forrásokban 1566-ban feltűnő Demeterfalva a XIX. századra egybeépül a szomszédos településsel, közigazgatásilag beolvad Kobátfalvába. Ehhez hasonló az ugyanekkor feltűnő Fancsika esete is, amely viszont 1576-ra már jelentéktelen településsé válik és területén két nincstelen jobbágy lakik.

    A területen végzett terepbejárás során kevés kora újkori kerámiát találtunk, a késő középkori település feltehetőleg már a XVII. században beolvadt területileg a közeli Agyagfalvába, hiszen többé már nem említik.

    Szentimre: egy elpusztult középkori falu

  A határnevek a településtörténet fontos forrásai közé tartoznak, mintegy lenyomatai a múlt történéseinek. Szemléletesen igazolja ezt az 1577-ben Báthory Kristóf vajda által megszüntetett Szentimre falu esete is. A rendelet értelmében a falucska lakosai az udvarhelyi, általuk elnevezett Szentimre utcába voltak kötelesek költözni. A várostól délkeletre eső Csalóka domb aljában található területet mindmáig Pusztának nevezik.

    A völgy régészeti terepbejárása 2000 tavaszán kezdődött, és az elkövetkezendő években szisztematikuss  vált. A több kisebb patakocska álta  szabdalt völgyben sikerült rábukkannunk a művelés által felszínre hozott emberi megtelepedés nyomaira, melynek legelső leletei az őskorba vezetnek: a felületen a bronzkori, rézkori, kora vaskori, több ezer évvel ezelőtti települések maradványai egyaránt megtalálhatók. Ezek alatt elsősorban az épületek pusztulásakor keletkezett törmeléket (patics), a tároló- és főzőedények töredékeit, a korszakra jellemző eszközöket (pattintott kőpengék, orsógombok, csiszolt kőbalta stb.) értjük. A VIII–IX. században késő népvándorlás kori törzsek népesítik be a kutatás tárgyát képező mellékvölgyet.

    A több korszak és népesség anyagi kultúrái közül sikerült kihámoznunk a középkori Szentimre történetének legfontosabb részleteit. Már a kutatások kezdetén felmerült, hogy a falu megalakulása nem igazán köthető az első, általunk ismert XVI. századi oklevele  forrás évtizedeihez. A Szent előtagú helynevek igen kedveltek voltak a magyarságnál, ellenben teljesen hiányoznak a szláv népeknél, a XI. század végén, illetve a XII. század elején kezdenek divatossá válni, fénykoruk a XIII. századra tehető, a XIV. század után már ritkábban adnak ilyen típusú nevet egy falunak. A kezdeti feltételezéseket a terepbejárások adatai támasztották alá (kerámia, fémtárgyak). Teljes bizonyosságot elpusztult településünk Árpád-kori meglétére a 2005 őszén beazonosított, 2006 tavaszán ásatással megkutatott középkori templom jelentett. A terepbejárások alkalmával habarcsos kövek és téglák, valamint emberi csontok utaltak az elpusztult templom nyomaira, melyről semmiféle korabeli írott forrás nem tudósított. A hagyománnyal ellentétben Szentimre temploma nem közvetlenül a Varga-patak bal partján lévő törmelékkúpon (a helyét jelző kereszt mellett), hanem ezzel átellenben, a völgy jobb oldali lankáján, a Csalóka alatt, egy viszonylag nagy lejtésű térszínen feküdt, művelt földterületen.

    Az ásatás során felszínre került a település kései, nyújtott, sokszögzáródású szentélye, melyet közvetett adataink alapján (támpillérek hiánya, sértetlen padló, egyszer meszelt vakolat) a XVI. századra keltezünk. A majdnem pontosan keletre tájolt templom északi falai ból mintegy 40–50 cm magasan megmaradtak a felmenő falak, a déli oldalt a földművelés során az alapozás aljáig szétszántották. A falakat kövekből és többféle téglából rakták vegyes falazással, ezek belső felületét egyszer meszelt vakolatréteg borította; a szentélyben agyagpadlót tártunk fel, közepében oltáralapozással; a templom sekrestyéjének nem találtuk nyomát.

    Méretei alapján (a szentély hossza több mint 7 m) a feltárt templom(részlet) egy átlagos középkori falusi plébániatemplomra enged következtetni, ami arra utal, hogy – az írott forrásokkal ellentétben (1567: 4 jobbágyporta) – a település a késő középkorban az átlagos nagyságú települések sorába tartozott Udvarhelyszéken.

    A templom alatt és környezetében alig 20–50 cm mélységben összesen 30 középkori temetkezést tártunk fel, az évszázadok folyamán a felszentelt földbe temetett település lakóinak földi maradványait. A sekély s nem az általunk feltárt kései fázisához, hanem egy korábbi templomhoz tartoztak, tehát a köré, illetve belé temették az elhunytakat a középkori egyházi gyakorlatnak megfelelően.

    A feltárt szentély falaiban nagy számban volt másodlagosan felhasznált tégla, ezek egy része (idomtéglák) egy korábbi templomból származik. A sírok betöltéséből apró freskótöredékek, illetve a szentély falazásától eltérő habarcsrögök kerültek elő, amelyek együttesen egy korábbi templom közvetett bizonyítékai (a freskó- és habarcstöredékek arra utalnak, hogy ez a templom a közvetlen közelben volt). A sírok mellékletei (S-végű hajkarikák, Nagy Lajos-féle ezüstdénár, övcsat, pasztagyöngy) egy XIII–XIV. századi temető meglétére utalnak, pontosabb keltezését a további kutatások döntik majd el.

    Az 1. szelvény északi oldalában kis felületen kibontott falfelület valamelyest eligazít a korábbi templom hollétét illetően: egy korábbi, visszabontott hajó- vagy szentélyfalhoz illesztették hozzá a késő középkorban a sokszögzáródású szentélyt. A negatív sírfelület a két sírcsoport között arra enged következtetni hogy itt egy fal (egyenes záródású szentély?) húzódott, melyet a későbbi tereprendezés, szintsüllyesztés (így lettek „sekélyek” a sírok) és átépítés során elbontottak.

    A terepbejárások során gyűjtött késő középkori kályhaszemek és kályhacsempék, valamint egyéb használati tárgyak udvarház meglétére engednek következtetni. Az 1566-ban II. János király hadában híven szolgáltak névsorában találjuk Berze Máté lófő nevét. Ez egyben a falu legelső általunk ismert okleveles említése.

    A szentimreiek a beköltöztetést követően hat évig adómentességet élveztek. Udvarhely városa segített házaik újjáépítésében, ennek ellenére még a XVII. század első évtizedében is vissza szeretnének térni régi, felszámolt településükre, amint arra a pereskedések jegyzőkönyvei is rávilágítanak.
 

Nyárádi Zsolt
Fejlesztő: Maxweb