Vezércikk

Hagyomány és modernizáció

 

    Néhány évvel ezelőtt A néphagyomány szerepe a XXI. század társadalmában címmel tartottak konferenciát Budapesten, a Hagyományok Háza, az Európai Folklór Intézet és a Folklórfesztiválok Magyarországi Szövetsége (CIOFF Hungary) szervezésében. A konferenciát megnyitó UNESCO-képviselő, a Görögországból érkező Alkis Raftis a következő gondolatokkal köszöntötte a résztvevőket:

    „Ha az Európai Unió országait fákként képzeljük el, melyek egymás mellett állnak, egy nagy vihar esetén biztosak lehetünk abban, hogy csak azok maradnak életben, talpon, melyeknek erős, és mélyen kapaszkodó gyökerei vannak.”

     Ezt követően a külföldi és magyar előadók, összesen nyolc ország kutatói arra keresték a választ, hogy mi a hagyomány szerepe globalizálódó korunkban. Hosszasan ecsetelték, hogy mit tesznek Finnországban, Nagy-Britanniában, Norvégiában, Görögországban, Kanadában, Izraelben stb. azért, hogy ezeket a saját gyökereket megtartsák, megerősítsék. Megállapítást nyert az a tény, hogy a világ hatalmas kulturális átrendeződés előtt áll. E folyamat legfontosabb kulcskérdése az, hogy milyen a viszonyunk a hagyományhoz, mi az, ami felhasználható belőle, mi az, ami tovább él XXI. századi világunkban. Napjainkban ugyanis – különösen a harmadik világban – szinte naponta tűnnek el kultúrák. Nem véletlen, hogy az Európai Uniót is kiemelten foglalkoztatja a nemzeti identitás, a kultúra továbbélésének kérdése.

    Nos, elmondhatjuk, hogy a mi „fánk” gyökerei szerteágazóak, tehát nagy felületen és mélyen kapaszkodnak az egész Kárpát-medencében, hiszen a hagyományaink, szokásaink több ezer évre tekintenek vissza. Azt is nap mint nap tapasztaljuk, hogy a szűkebb pátriánkban, Székelyföldön, az itt élők számára fontos a velük való együttélés. Egyszóval: a hagyományoknak ma is helye van mindennapjainkban. Jól példázzák ezt az utóbbi évtizedben szinte „elburjánzó”, hagyományossá váló falutalálkozók,amelyek – valljuk meg őszintén – napjainkra a néphagyományok közvetítésének egyik fontos színterei lettek. Főleg ott, ahol a rendezők nem csupán a fesztivál jellegű, vagy a nyereségorientált rendezvények megszervezését tartják célszerűnek, hanem az igazi értékek bemutatását is. Példaként említhetjük Lövétét, ahol a legutóbbi falutalálkozón (2006) nagy sikerrel vitte „színre” a Kákvirág Egyesület a már-már feledésbe merült, régi lövétei lakodalmast. (Lásd – a címlapon, a címlap belső oldalán és a hátlapon – Egyed József felvételeit. Udvarhelyszék Kulturális Egyesület. 2006. évi fotótábor.) De a pünkösdkor évente megrendezett bágyi várfesztivál, amikor a tatárjárásokra emlékezve tűzkerekeket eregetnek a vár maradványairól, vagy az egyre szaporodó kézműves táborok mind azt bizonyítják, hogy igény van a „minőségi” kultúrára, a hagyomány megtartása és a modernizáció pedig nem egymást kizáró, egymás ellen ható tényezők.

     Hogy pedig a szóban forgó gyökér-ágak erősen, egészségesen tartsák továbbra is annak a bizonyos fának az ágait, Horváth Ágota szavai szerint egy a dolgunk: „táplálni, öntözni a gondozásunkra bízott gyökeret, hogy a mi nagy közös fánk virágozzon. Lombja tündököljön, csodálhassák szerte a nagyvilágban.” (Mesterség és művészet, X évf. [2003] május.)

    Ez a cél kell vezérelje a XXI. században, ha úgy tetszik a harmadik évezredben azokat az intézményeket, - Mihály János amelyeket hagyományos népművészeti és kézműves kultúra közműve lődési célú gondozására hoztak létre. Ugyanis az erdélyi magyar társadalom csak úgy tudja folytonosságát megőrizni, identitását megtartani, ha időnként van lehetősége hagyományaihoz „visszakanyarodni”, abból építkezni.

Mihály János
Fejlesztő: Maxweb