Népi kultúra

A székelypálfalvi borittómeccő

 

    „…egy pálfalvi üstökös székely embert láték nagy fatálakkal rakott szekerével megtelepedve, melyeket árult. S mind az áruló üstöke, mind pedig fatálai magokra vonják figyelmemet… (S e komának éppen jó módja vala őseitől eltanulni az üstök viselést, mivel Zápolyi Zsigmond ellen fölkeltek vezére Nagy András is éppen pálfalvi vala) … némelyik átmérője egy röfnis férejűsége másfél véka is vala e mellett mind a legbecsesebb úm. juhar és szilfából mely remekül kiesztergálva, hogy a bécsi piacon is bizonyosan brávurt nyert volna velök” – írja Jánosfalvi Sándor István Székelyhoni utazás a két Homoród mellett (Kolozsvár, 1842) című művében a Homoródszentpál piacán látottakról.

    A székelypálfalviak a borittómeccést (borítómetszés) háziiparként űzték. Manapság a falu lakói mégsem szeretik, ha őket „borittósok”-nak emlegetik, pedig ezt az ősi kenyérkereseti lehetőséget sokáig élvezték a sovány, köves és kevés földdel rendelkezők.

    A mesterember, meccő-ember (csutorás, kupás) munkahelye a faragószín, amely rendesen a csűr marhapajtával ellentétes szárnyán van beépítve, esetleg ahhoz hozzátoldva. Létezik különálló épületként is, ahol az eszközfák száradnak és a kézvonó-, a hornyoló- és a gyalupad található.

    A borítómetszés alapeszköze az eszterga, amelyet Pálfalván meccő-nek neveznek. Az eszterga legegyszerűbb típusa a nyirentyűs (nyirettyűs) eszterga, amellyel az orsót készítették Etéden. A nyirentyű hegedűvonószerű nyélre (fára) erősített bőrszíj, amely az esztergálandó nyersanyagot (munkadarabot) forgásba hozza, hogy az esztergakéssel a mester vágatni tudjon.

    Tökéletesebb szerszám a fatálak, fadobozok stb. esztergálására szolgáló Népi kultúra lábbal hajtott és csapófarugós eszterga, amilyen a pálfalvi metsző is. Tekintettel arra, hogy volt szerencsém metszőmesterrel találkozni Székelypálfalván, sikerült a megtalált alkatrészekből rekonstruálnom a hajdani metszőt rajzban és valóságban, sőt fényképezni is tudtuk a munkafolyamatot.

    Az utolsó metszőember Székelypálfalván, Vajda M. P. Árpád elmondta, hogy 1952-ig háziiparszerűen folytatta ezt a foglalkozást. Ő a metszést az édesapjától tanulta. Visszaemlékezése szerint 1930 táján megközelítőleg 16 mester dolgozott metszővel a téli szezonban. Vajda M. P. Árpád 12 évig főfoglalkozásként űzte a metszést. Azonban 1952-től – a magánipart visszaszorító politika érvényesítése és az erdők államosítása következtében – le kellett mondania az esztergályozásról.

    A metszőmesterek keze alól kikerülő termékek közt említhetjük a körtefából metszett szép rózsaszínű túróborittót és sótartót. A puha, valamint a szép sárga színét megőrző jávorfából kelyhet, kupát és puliszkalapittót (puliszkalapító) esztergáltak. Nem kellett kályhatetőn megsütni, az árnyékban is megszáradt, és megőrizte eredeti színét. Csupán az okozott gondot, hogy a jávorfáért messze Varságra kellett elmenni Pálfalváról.

    A bosstörőket (borstörő) és a sótörő mozsarakat cseresznyefából is készítették. A fa kérgét rajta hagyták, mert az kitűnő abroncs gyanánt összetartotta, s nem engedte, hogy szétrepedjen a mozsár a száradáskor. Egy ilyen sótörő magassága elérte az 50 cm-t. Járompálcát, ostornyelet, laskasirittőt (laskasirítő, sodrófa), puliszkakeverőt is metszettek. Cifra, 150–170 cm hosszú guzsaly készült a leányoknak. Ezt 3 darabból állították össze, mert ilyen méretben nem lehetett az esztergába befogni. A darabokat összecsapozták és enyvezték. A fentiekhez somfát, gyertyánt, bükköt, fűzmeg nyárfát is használtak. Fonókereket (rokkát) is ki lehetett esztergálni, de ehhez nagy hozzáértés és sok idő kellett. A metszőn való sorozat gyártása nem volt kifizetődő. Inkább ajándékképpen készült a fonókerék, kedves nőszemély számára.repedjen a mozsár a száradáskor. Egy ilyen sótörő magassága elérte az 50 cm-t.

    Járompálcát, ostornyelet, laskasirittőt (laskasirítő, sodrófa), puliszkakeverőt is metszettek. Cifra, 150–170 cm hosszú guzsaly készült a leányoknak. Ezt 3 darabból állították össze, mert ilyen méretben nem lehetett az esztergába befogni. A darabokat összecsapozták és enyvezték. A fentiekhez somfát, gyertyánt, bükköt, fűzmeg nyárfát is használtak. Fonókereket (rokkát) is ki lehetett esztergálni, de ehhez nagy hozzáértés és sok idő kellett. A metszőn való sorozat gyártása nem volt kifizetődő. Inkább ajándékképpen készült a fonókerék, kedves nőszemély számára.

    Esztergáltak komponatálakat (mérlegtálakat), fatálakat, kerek fejőszék ülőkét és lábakat, de egyre kevesebbet, mivel a háború után egyre nehezebben lehetett találni hozzá való átmérőjű vastag jávorfát. A komponatálak esztergálásához is nagy gyakorlatra és jó érzékre volt szükség. Egy ember nem is tudta végezni, mert az egyik csak a lábittót (lábító) nyomta, a metszőmester meg az esztergálást végezte. Vendéglők számára megrendelésre készítettek rostonsült (flekken) felszolgálására szolgáló fatányérokat.

     A túró erdei-mezei csomagolására használt fadobozt általában bükkfából esztergálták. A legalkalmasabbak erre a célra az egy méternél nagyobb átmérőjű, egészséges belű fák voltak. Ilyeneket a Kalondán, a Mihályfi erdejében, Orbánéban stb. lehetett találni.

    A munkafolyamat a fa ledöntésével kezdődött. Az ágaitól megtisztított rönköt 9 m-es darabokra szabdalták, és szánnal vagy szekérrel szállították a faluba. A rönköt gógákra (25 cm-es szakaszokra) darabolták harcsafűrésszel. Az így nyert szakaszokat ródalófejszével csütörtökre hasogatták. Egy kupának (15 literes) kb. 22 cm hosszú és 10 cm széles hasáb szükséges. Egy 1 m-es gógát még 12 felé is csütörtöltek. A góga közepét kiütötték fejszével, mert más színezetű és gyengébb minőségű volt, s nem volt alkalmas borítónak. A csütörtök hasáb alakban jöttek ki.

    A metsző ember kezébe vette a csütörtöt és egy faragó csutakon a két szélesebb oldallapját faragófejszével simára dolgozta. Ahogy lappal hasadt a fa, szálával párhuzamosan meglaposította. A fakörzővel (cirkalommal) lekörözte és a körvonal mentén a faragófejszével eltávolították a fölösleges részt. A darab felső lapja kissé szélesebben maradt, ha kupa lett belőle, s az alsó fele kónuszos lett, azaz kisebb átmérőjű kör jött ki. A kupának, amelyből 13–14 adott egy vékát, a felső átmérője 18 cm, alsó 16 cm, a magassága 8–10 cm kellett legyen.Azt a borítót, amelyik kupa nagyságú volt, úgy esztergálták, mint a kupát. Természetesen az alsó részét. A fedőjét külön kellett metszeni, ha ugyanabból a hasábból készült, amelyikből maga a borító alsó része, akkor rámás fűrésszel le kellett vágni. A fedelek kikotrását rendszerint az aljak elkészülése után végezték.

    A henger alakúra faragott darabot fel kellett szerelni az esztergára. Ez úgy történt, hogy a tönköly szeges végét beleütötték az előkészített gógába. Az így rögzített darabot a mester egyik felől beütötte a metsző guzsajá-ban levő csapszegbe, másik felől a tönkölyszeget a láb-ban neki megfelelő lyukba helyezte. A guzsajszorittóékkel (guzsaly-szorítóék) tetszés szerint közelebb vagy távolabb állította, igazította és rögzítette az esztergába befogott
darabot. A megmunkálás a borító külső felületének simára esztergálásával kezdődött. Az esztergályos befogta a jobb hóna alá a meccővas (kotróvas) fanyelét, a vassal pedig a görbefára rögzítette egy bőrszíjjal, hogy ne mozduljon el munka közben. A kés éle el kellett érje a darab felületét, hogy tetszés szerinti mértékben vágatni lehessen vele.

    A munkadarabok megforgatását a lábittó lenyomásával érik el. A metszővas csak a lábító lenyomásakor vág, mert a meccőrúd rugalmassága következtében a tönkölyre tekert hajtószíjat felrántja, és így a tönkölyhöz erősített munkadarab az eredeti kiinduló helyzetbe fordul vissza. A visszaforgatás erejének foka gyengébb, mint a lábítóval való lefelé húzó erő, tehát nem bírja az esztergakés ellenállását.

    A művelet a borító belsejének kikotrásával folytatódik. Úgy vezeti az esztergályos a metszővas élét, hogy az edénybelsejének közepén meghagyja azt a részt, amelybe a guzsaly csapját beütötte (ez az egyik felrögzítő). Miután a borító belsejét kiszedte, megfordítja a tönkölyre erősített munkadarabot, így a kikotort felével a borító az eszterga lába felől kerül, és a kupa feneke a guzsaly felől lesz. Itt most az előbbi eljárás fordítottjának leszünk a tanúi: a metszővassal a fadoboz felületéről kívülről halad a közepe felé, a borító alját jelző vonal alatt járatva a kést. Középen egy 2 cm tengelyszerű részt hagy meg, amely szükséges a munkadarab további esztergapadban tartásáért. Ha a metszést befejezte, akkor a darabot egy maré  forgáccsal forgatás közben lecsiszolja, majd a tönkölyt (a darabbal együtt) kiszereli az esztergából. A borító külső fenekéről fejszével eltávolítja a tönkölyre felfogó csapszegek helyét tartalmazó gógamaradékot, de csak felületesen, hogy elég vastag legyen az alja a szárításkor. A borító belsejéből a maradék csonkot (felfogórészt) egy erre a célra készített vinklis végű metszővassal szedik ki.

    A szárítás sajátos művelet. A nyers bükkfából esztergált borítókat, ha már összegyűlt 15 db, az érckályha (csikókályha) főzőlapjára helyezték és befűtöttek. A darabokat a felizzott kályhalapon megsütötték, de csak annyira, hogy színt ne váltsanak. A gyors felmelegítés kinyomta a fa nedvét, nagy gőzt árasztott a helyiségbe, de eredeti fehér színét megőrizte a darab, s ami a fő, nem repedt el aztán soha. Most következett a fenéken maradt, fölösleges, a szárítás érdekében még meghagyott, maradék részek letakarítása és lecsiszolása.

    A díszítés a borítómetszés utolsó mozzanata. A borító vagy a kupa oldalán középen két-három zsinórt (vonalat) húztak a metszővassal. A nagyobb borítókra fent a perem közelében két vonalat, középen hármat és lent is kettőt karcoltak. A fedő tetejére a góga helye körül bővülő koncentrikus köröket húztak. A feneket 15 mm-es ferde csapással leszedték, hogy ne sarkos, hanem gömbölyded legyen. Az alsó felére is két-három koncentrikus kört húztak. Így szerették a csíkiak, a gyergyóiak, a Vásárhely környékiek és parajdiak.

    A kész termék értékesítése vásárokon, piacokon történt. Jó piacnak számított Csíksomlyó, Gyergyó és a Gyimesek vidéke. A pünkösdi csíksomlyói búcsún 10–15 székelypálfalvi borittós személyenként 300–400 db faedényt árult. A havasokra felvonuló nép az erdőléshez, pásztorkodáshoz és a kaszálói élethez nagyon alkalmasnak találta a túróborítókat és sótartókat.

    A gyimesiek inkább a nagy méretű borítókat vásárolták. A négy-öt emeletes borittókba több napra tudtak pakolni. Minden dobozban egy-két napi túrót tároltak légmentesen, így nem állott fenn az a veszély, hogy a megkezdett és hoszszabb időn keresztül használt túró megcsípősödik és megpenészedik. Ezek az egymás fölé szerkesztett, süvegszerűen emelkedő borítók nagy leleménnyel készültek. Az alsó, szélesebb doboz fedele a rá következőnek az alja lett, és az így folytatódott 4-5 emeletig, mindig csökkentve lépcsőszerűen az átmérőt.

    Miért nem beszélnek ma a túróborítóról? Állítják és állítom én is, mert gyermekkorom emlékei fűződnek hozzá, hogy jól állt benne a túró. A faedény nem volt törékeny, mint a cserép vagy az üveg. A tartósságán túl még bizonyos szellőzést is lehetővé tevő faedény barátságos hangulatot árasztott egyszerű díszítésével. Ha időnként megfelelően kiforrázták és kimosták, akkor a szárítás után ismét eredeti ízével őrizte meg a túrót.

    Ma már csupán öreg házak és múzeumok kedves tárgyai a metszőn készült faedények. Az eszterga, a metsző is a múlté. Átvette helyét a lendkerekes, lábbal, majd villanymotorral hajtott eszterga.


 

Balázsi Dénes
Fejlesztő: Maxweb