Közgyűjteményeink

Kápolnásfalu és tájháza

 

A falu fekvése, felosztása

      Kápolnásfalu község a régi Udvarhely vármegye keleti részén, a mai Hargita megye közepe táján, a Hargita hegység nyugati oldalán, egy nagy fennsíkon, a Csíki-medencét és Székelyudvarhelyt összekötő országúttól északkeletre fekszik. Csíkszeredától 30, Székelyudvarhelytől 22 km távolságra van. Természeti és közigazgatási okok miatt főleg Székelyudvarhellyel tartott kapcsolatot 1968-ig, amikor közigazgatásilag Csíkszeredához kapcsolták. 1968-ig a községhez tartozott Homoródfürdő is. Ma Homoródfürdő Szentegyházához tartozik, de a homoródfürdői terület kápolnási.

     A község magas fekvésű, hegyi település. Egy mélyebb fekvésű része van az északi részen, ez az úgynevezett Lok. A helység területén két patak folyik át, a Kis- Homoród pataka, mely mentén a Lok található, és a falu belterületét átszelő Csonka-patak (vagy Rákos-Homoród patak). Mindkettő a Hargita oldalából ered és a Homoródon keresztül az Oltba ömlik.

     A falu négy nagyobb részre oszlik: a Feltíz vagy Felszeg, a Középtíz – a falu középső része, a Tófalvi tíz vagy Tófalva, és az Altíz vagy Alszeg.

Története

    Kápolnásfalu 1838-ig egyazon plébániához tartozott Szentegyházas Oláhfaluval, amellyel az 1876-os közigazgatási átszervezésig egy községet is alkottak. A két Oláhfalu első említésének időpontja vitatott: az 1301-re keltezett oklevél, amely egy oláhfalvi román kenézséget és annak kenézét, Ursust említi, bizonyítottan újkori hamisítvány. A falut első ízben, jelenlegi tudásunk szerint, egy 1406. július 1-jén kelt oklevél említi, melyben szerepel bizonyos Lőrinc, oláhfalvi presbiter, aki egyben a több csíki települést (Karcfalvát, Dánfalvát, Oltfalvát, Jenőfalvát és Madarast) magába foglaló Nagyboldogasszony egyházközség plébánosa és Csík-Gyergyó alesperese.

    A hosszú török uralom alatt sokszor került portyázó hadak útjába, akik kifosztották és lerombolták a fejlődésnek indult falut. Istvánfy plébános 1724-ből származó leírása szerint Bocskay István fejedelem 1604–1613 között telepítette vissza a lakosságot, főleg Csíkból, Gyergyóból és Háromszékről hozva családokat. A fejedelem célja az volt, hogy a lakatlan, zord területen biztosítsa az átkelést az erdőben meghúzódó tolvajok ellen.

  A nemzeti fejedelmek alatt alatt a falu lakói több kiváltságot és apró kedvezményeket kaptak. Legfontosabb kiváltságaikat, a vár hatósága alóli felmentést és függetlenítést Bethlen Gábor fejedelem adta, aki 1614- ben „minden taxa, dézsma, hadiadók, expeditiók” alól kiveszi és csak évenkénti 1000 deszkának Kőhalomba szállítására kötelezi. Bethlen Gábor fejedelemtől kapták a bíráskodási jogukat is, miszerint a környéken elfogott rablókon helyben ítélkezhettek. Az ítéletet a falu melletti dombon hajthatták végre. Ezt a helyet ma is Akasztófának hívják.

    Bár a két község közös közigazgatás alatt állott, már Apafi Mihály fejedelem idején Kápolnásfalu külön követet küldött az országgyűlésbe. Oláhfalu, mint önálló törvényhatóság, hivatalosan 1876-ban szűnik meg.

    A falu a régi írásokban Oláfalu néven szerepel. A szájhagyomány szerint az első telepes (a második telepítéskor) egy Fejér Máté nevű román parasztember volt. Egyik eszármazottja, Oláh János fogadót nyitott a falu felső részén, ahová a Csíkszereda és Udvarhely között áthaladó szekerek éjjeli pihenésre beálltak és együtt indultak tovább, hogy a Tolvajos-tetőn szerencsésen átjussanak.

    A Kápolnásfalu név onnan származik, hogy a falunak temploma nem volt, csak egy kápolnája, melyet 1710-ben építettek fából. Ezt a kápolnát később lebontották, és helyébe építették a ma is meglévő templomot 1797-ben. A falu neve abban az időben Kápolnás Oláhfalu volt, mely később Kápolnásfalura változott. Még ma is sokan használják a Kicsioláhfalu vagy egyszerűen a Kicsifalu elnevezést. A Kápolnásfalu névhez hűen, 1844–45-ben a temetőkertben egy újabb kiskápolnát épített a falu lakossága. Az egyházközség tulajdona a Homoródfürdőn 1763-ban épített kiskápolna is.

Építészete

Kápolnásfalu zárt, hegyi település; utcái elég szűkek. A lakóházakat teljesen az utca szélére építették, kert és gyalogjáró nélkül. Aszerint, hogy az épületek egymáshoz viszonyítva hogyan vannak elhelyezve, az udvarok két típusa van jelen a faluban: a csoportos udvar, ahol a csűr és az istálló szemben áll a kapuval, párhuzamosan az utcával, külön a lakóháztól, vagy a soros udvar, ahol a lakóház, az istálló, a csűr és más gazdasági épület egymás után építve található a telek egyik részén. Az épületek kőalapra, fából készültek. Újabban téglából is építkeznek, szintén kőalapra, mely magasabb, mint a régi házak esetén. A múlt század elejéig a házakat zsindellyel fedték be, a 20-as évektől kezdve fokozatosan áttértek a cserép használatára. Az 1950-es évekig minden háznak székelykapuja volt: vagy galambdúcos, nemes székelykapu, vagy sima kis székelykapu.

Iskola, kultúra

    Iskolaalapításra vonatkozó pontos adatokkal nem rendelkezünk, de azt régi egyházi iratokból tudjuk, hogy 1758-ban két tanerővel működött az iskola. Ekkor még Szentegyházasfalu egyházközséghez tartozott, így az iskolai teendőket is az onnan kiküldött kántortanító látta el, vagy az Udvarhelyről érkezett ferences papok. 1838. január 1-jétől Kápolnásfalu különálló egyházközség lett. Első plébánosa Varga Sándor volt, aki 32 évig szolgált a faluban. Feljegyzései szerint idejövetelekor már működött itt iskola, de az oktatás nem volt kielégítő. Varga Sándor újjászervezte az oktatást, rendezte az iskola fenntartásának anyagi alapjait és 1839-ben egy kántortanítóval és egy segédtanítóval már jól működött az iskola.

    Az 1872/73-as tanévben külön tanultak a lányok és külön a fiúk. 1874-ben megalakult az első Iskola Tanács. Az 1876/77-es iskolai évtől kezdve a tanulók számszerű nyilvántartása már az iskolában történt. Ebben a tanévben 102 fiú és 112 lány volt iskolaköteles.

    1976-ban a régi iskolaépület helyett újat kezdtek építeni, itt 1978-ban kezdődött el az oktatás. Óvodai épület nem lévén – sajnos –, az óvoda is ebben az épületben működik. Az iskola 1991-ben felvette a Kriza János nevet, e névvel a népművészet és a néphagyomány őrzését és továbbadását vállalva. 1965-ben épült a művelődési ház, mely egy 500 férőhelyes nagytermet, klubot, könyvtárat foglal magába.

Műemlékek, emlékhelyek

    Történelmi emlék vagy rom nincs a faluban. A templommal szemben két emlékmű őrzi az első és a második világháborúban elesett hősök emlékét. A templom bejáratánál van egy régi kőkereszt, melyet 1910. június 10-én állítottak a községből elvándoroltak. Az iskola előtti kertben egy millenniumi kopjafa áll, melyet 2000-ben állítottunk és egy faragott harangláb iskolaharanggal, mely 2001 őszén került felavatásra. A község ugyancsak 2001 őszén 1848- as emlékművet állított a faluközpontban.

Tájház Kápolnásfaluban

    Régi álmunk valósult meg 2005-ben, amikor a községtől kapott parasztházat felújítottuk és tájházként közkinccsé tettük. A múzeum berendezéséhez szükséges néprajzi tárgyakat Balázs Irén nyugdíjas tanítónő gyűjtötte össze.

    Felgyorsult, elanyagiasodott világunk nem a megelégedettséget, a nyugalmat hozta el, hanem az emberi értékek elveszítését, a lelki sivárságot, az emberi kapcsolatok fellazulását. Az iskolában összegyűjtött régi használati tárgyak melegséget sugároztak, meséltek az emberi kapcsolatokról, de a hely szűke miatt kevesen hallották e mesét. Így született a gondolat, hogy a tárgyakat közkinccsé kell tenni.

    A Kápolnásfalu 526-os házszám alatti ingatlant 1999-ben, romos állapotban kapta meg a Kriza János Iskola Alapítvány. 2005-ben, az 1890-es években épült parasztház felújítva, eredeti formájában, népi berendezéssel elnyerte tájház jellegét, és várja mindazokat, akik tisztelik és értékelik elődeik/elődeink életét és tárgyi javait. Ez a ház üzenet a ma emberének, mert „ez a ház – meleg családi fészek”.

    A székely ember hajlékot, lakást, házat épített magának. Az emberi tartózkodásra emelt épület egy életre szólt, de inkább több emberöltőn át nyújtott biztonságot, védelmet. Ezért a házat tartós anyagból – kő, tégla, fagerenda, zsindely, cserép, vályog – építette.

    A székely ember életének, életformájának kifejezője volt a ház. Már maga a házépítés is élményt nyújtó esemény volt, hisz a rokonok, szomszédok kalákában építették fel az új házat, amit a gazda viszonzott közösen elvégezhető munkában. A ház volt élete fontos eseményeinek színtere, olyannak és úgy épült, hogy egy emberi élethez kapcsolódó minden történésnek megfelelő helyszín legyen. A házat a benne élők, a család töltötte meg tartalommal és vált otthonná, meleg családi fészekké. A család itt fogadta az új életet, a gyermek megszületését, itt tartotta a komatiszteletet a keresztelő után. Ugyancsak az udvaron vagy a csűrben tartotta a lakodalmat s lakodalom másnapján a „kárlátóktól” volt hangos udvara. Itt látta vendégül a rokonokat disznóöléskor, vagy aratás és cséplés befejeztével. És ugyancsak innen kísérte utolsó útjára szeretteit és itt tartott értük halotti tort.

    A ház a mindennapok megéléséhez biztos háttér volt. A székely parasztházban gyakran együtt éltek a szülőkkel és gyerekekkel a nagyszülők is. A szoba, konyha, kamra alkotta pitvaros házban jól megfért egymással a három generáció. A gyermek megtanulta a kistestvér/testvérek befogadását, az idősek iránti tiszteletet, megtanulta az együttélési, alkalmazkodási szabályokat, az erkölcsi magatartásformát, és megtanulta elfogadni a halált. Hosszú téli estéken hallgatta a felnőttek beszélgetését s megjegyzett mindent, amit felnőtt korában tudnia kellett. A fonókban, tollfosztó vagy paplanvarrásos kalákákban megérezte az  éneklés örömét, hallgatta az idősek meséit, s így megtanulta népe történelmét. A ház kapocs volt, a családot összetartó erős kapocs.

    Mi, a ma embere is házat építünk. Nagyon tartós anyagokból, kényelmes és sok szobával, összkomfortosat. A gyermek külön szobát kap. A kistestvér a kórházból érkezik haza, ő is külön szobát kap, külön játékokkal. A nagyszülők nem élnek a családdal, legfeljebb ugyanazon az udvaron, de külön házban. A beteg nagyszülőhöz nem megy be a gyermek, haldokolni sem látja. A szülők munkába járnak, kevés időt töltenek a családban. A gyermeknek ott van a számítógép, megvan egyedül, s ha közbenvalamit ropogtatna, ki sem kell mennie a szobából, hisz kéznél van a mobiltelefon. Senki nem beszél senkivel, senki nem mesél semmit senkinek. Mindenki csak közöl: mikor és hová kell menni, mit és hol kell kifizetni, mit és hol kell megvenni, megrendelni, kivel és mikor kell találkozni. És akkor sorjázhatjuk a kérdéseket: Miért önző a gyermek? Miért beszél durván a nagyszülőkkel? Miért nem látogatja meg abeteg nagyszülőt? Miért fél az elhunytszülőtől, nagyszülőtől?

    A kis parasztházat és a benne lakókat nem hiába nevezték meleg családi fészeknek. Mert akár a fészekben a madár-szülők fiókáikkal összebújva melegítették, védték egymást a hidegtől és a vihartól, ugyanúgy az ősi székely családban a gyermek érezte a szülők, nagyszülők lelki támogatását, szeretetét, óvó-féltő intelmeinek melegét, s akaratlanul is természetévé vált, mintegy ösztönszerűleg, ezen íratlan erkölcsi normák továbbítása utódainak.

Bálint Mihályné:
Fejlesztő: Maxweb