Életutak

Székely Mózes

 

    Erdély történetének legnevezetesebb, de egyszersmind legizgalmasabb és legszomorúbb évei alighanem a XVI. század második felére és a XVII. század első tizedére esnek. E kis ország – kényszerpályán a nagyhatalmak szorításában – mintegy ötven évnyi története egyszerre reménykeltő és lehangoló, annyi tragédia, annyi széthúzás, szakadás, annyi fájdalmat okozó esemény pergett le ez idő alatt. Rendkívüli idők voltak ezek, s a rendkívüli idők rendkívüli embereket kívántak. Közéjük tartozott Székely Mózes is, kinek személyében, bár rövid ideig, de székely fejedelme lett „Tündérországnak”.

    Sókereskedőből katona
Székely Mózes családjáról, származásáról nagyon keveset tud a történelem. A korabeli történész, Szamosközi István szerint „az Udvarhely (latinul: aulae locus) nevezetű szék ugyanilyen nevű városából származott, nem éppen hitvány, de híres tetteiről sem ismeretes családból.” Születésének időpontját kb. 1553-ra tehetjük. Atyja székely lófő volt. A korabeli krónikákból, oklevelekből azonban csak az derül ki, hogy János deáknak hívták és 1591 októberében halt meg. Személye azonos lehet azzal a „Literati” Jánossal, akit 1556-ban Udvarhelyszék jegyzőjeként, 1568-ban pedig a II. János király, azaz János Zsigmond uralkodása alatt Sófalván felállított sókamara intézőjeként említenek forrásaink, s akit 1576-ban, az 50 dénáros adó összeírásakor, az udvarhelyszéki Szentmiklóson lévő jobbágyai után 5 forint 50 dénár adóval róttak meg. Báthori Kristóf utasítására, 1577-ben egy csíkszéki birtokbeiktatáson részt vevő udvarhelyi János deák is valószínűleg az ő személyét takarja. Ezen adatok fényében dr. Vass Miklós Székely Mózest vagyonosabb székely primori családból származtatja. A korabeli oklevelekből három testvérét ismerjük még: Istvánt, Jánost és Pétert.

    Az ingerlékeny, heves vérmérsékletű Mózes, „akinek fiatalságát – Szamosközi, valamint az ő nyomdokain járó Bethlen Farkas történetíró szerint – verekedések tették emlékezetessé”, ifjúsága első éveit apja mellett, sókereskedéssel töltötte. A „tetszetős megjelenésű, közepesnél magasabb termetű”, de igen vakmerő ifjú végül is vérmérsékletének megfelelőbb szakmát választott: katonának állt Báthori István hadseregébe.

    Báthori István szolgálatában
Bátorságának első jelét Báthori István fejedelem Bekes Gáspár ellen vívott háborújában (1575. június 1. – július 9.) adta (egyik ellenfelével úgy végzett, hogy kardját fogai közé szorítva úszott át a Maroson) az alig 22 éves „derék ifjú”, aki a Kerelőszentpálnál (Küküllő vármegye) ezajló döntő ütközetben az udvari lovasságot és a gyalogos testőröket (akiket ruhájuk színéről kék darabontoknak neveztek) vezényelte. A hírt és nevet szerzett ifjú vitéz 1576-ban elkísérte Báthori Istvánt, leendő apósával, ahogy kortársai nevezték, a „nagy” Kornis Farkassal együtt Lengyelországba is. Itt részt vett az oroszok elleni harcokban, „katonai kötelességét katonai bátorsággal teljesítette; az egyes csatákban nemcsak jelen volt, hanem bátorságát és István király iránti hűségét vére kiömlésével is megbizonyította; Plock és Plesko bevételénél a legbátrabb küzdők között ágyútól és nyíltól nehéz sebeket kapott; majd pedig a velicoli, zavoloczi és corperni várak ostrománál jeles tetteket vitt véghez”. Dicső tetteiért Báthori István „szentelt vitézzé” avatta. Címerét is vitézségével érdemelte ki „István királytól” (címerképe: két ágaskodó oroszlán tart első lábával egy kivont kardot, míg felül két csillag, valamint kétkét növekvő és fogyó hold látható).lovasságot és a gyalogos testőröket (akiket ruhájuk színéről kék darabontoknak neveztek) vezényelte. A hírt és nevet szerzett ifjú vitéz 1576-ban elkísérte Báthori Istvánt, leendő apósával, ahogy kortársai nevezték, a „nagy” Kornis Farkassal együtt Lengyelországba is. Itt részt vett az oroszok elleni harcokban, „katonai kötelességét katonai bátorsággal teljesítette; az egyes csatákban nemcsak jelen volt, hanem bátorságát és István király iránti hűségét vére kiömlésével is megbizonyította; Plock és Plesko bevételénél a legbátrabb küzdők között ágyútól és nyíltól nehéz sebeket kapott; majd pedig a velicoli, zavoloczi és corperni várak ostrománál jeles tetteket vitt véghez”. Dicső tetteiért Báthori István „szentelt vitézzé” avatta. Címerét is vitézségével érdemelte ki „István királytól” (címerképe: két ágaskodó oroszlán tart első lábával egy kivont kardot, míg felül két csillag, valamint kétkét növekvő és fogyó hold látható).

        Székely Mózes
   „Erdély nagyságosai” között

    Lengyelországból való visszatértét követően, az apja örökébe lépve, a sófalvi sóbánya kamaraispánja lett. Lengyelországi tetteiért Báthori Zsigmond 1583. június 10-én Lövétén 10, Siménfalván pedig 6 nemesi részjószággal és azok tartozékaival jutalmazta meg. November 7-én kelt adománylevélben egész életére megkapta Körösön, Segesvárszékben a dézsma negyedét, s a csíkcsatószegi birtoka helyett ismét kapott Siménfalván egy birtokrészt. Előneve is e székely falutól származott (templomának 1585-ben egy harangot öntetett). Később, 1591-ben, megnyerte Báthori Zsigmondtól Lövétén a kincstár kezén lévő összes birtokokat, tartozékaikkal együtt (ideértve a vashámort is). E birtokok és a házassága (benősült a híres-neves homoródszentpáli Kornis családba) biztosították fölemelkedését. Székely Mózes „Erdély nagyságosai közé számíttatott”. Hamarosan Udvarhelyszék kapitányává és királybírójává is kinevezték. Gyakran fordult meg a fejedelmi udvarban és részt vett minden hadi vállalkozásban a következő bő egy évtizeden át.

    A hadak útján
    1591-ben, Báthori Zsigmond fejedelem megbízásából Péter moldvai vajda ellen viselt hadjáratot; 1594-ben a fellázadt rácok megsegítésére küldték; 1595-től tevékenyen részt vett a ún. tizenötéves háború (1593–1606) alatt folytatott hadjáratokban. A törökök ellen viselt háborúban tanúsított érdemeiért 1598-ban Báthori Zsigmond újabb birtokadományban részesítette (Libatón, Belső- Szolnok vármegye). Ugyanezen év őszén a fejedelem érdekében Somlyó váránál táborozott. Vitézségét fényesen bizonyította 1599. október 28-án a schellenbergi csatamezőn Báthori András alvezéreként. Rövid ideig Mihály vajda oldalán vitézkedett. 1600-ban, a moldvai hadjáratban az erdélyi seregek vezére (generális) volt. Később ismét a fejedelemségbe visszatérő Báthori Zsigmond oldalán találjuk. A goroszlói csata (1601. augusztus 3.) után az ízig-vérig katonaember az ingadozó természetű Zsigmond fejedelem mellett „politizálásba” kezdett, s a Giorgio Basta császári generális helytartóságától megborzadt „hazafipárt” – akik Erdélyt „a török védelem alatt boldogabbnak tapasztalták”– élére állt. A vesztes tövisi csatát (1602. július 2.) követően Báthori örökre elhagyta az országot. Ettől kezdve a Habsburg- ellenes politika teljesen Székely Mózes kezébe összpontosult. Családjával együtt Temesvárra menekült, ahová a „törökös” urak egy része is követte. Itt kezdte meg szervezkedését a Basta uralma alatt csak pusztuló fejedelemség fegyveres úton való megszerzése érdekében. A végső célja, a szultánnal való szövetség mellett, egy független Erdélyi Fejedelemség megteremtése volt. Ennek érdekében személyesen tárgyalt Jemiscsi Haszán nagyvezírrel. Miután megkapta a nagyvezírtől a kinevező iratot és a szükséges jelvényeket az erdélyi fejedelemségre, 1602–1603 telén folytatta az előkészületeket a következő évi támadásra.

    Diadalmenet a fejedelemségért
1603. március végén török, tatár segédcsapatokkal „mikoron még a fű kisem jött volna, Székely Mózes is kiindult Tömösvárról”, hogy a Habsburg kézen lévő Erdélyt felszabadítsa s magának a fejedelemséget akár karddal is megszerezze. Lugos és Karánsebes megvétele után Bethlen Gábort tatár, magyar lovassággal és rác gyalogsággal előreküldte, majd később, Szászváros elfoglalása után, ő is a Vaskapun át Erdélybe tört. Az erdélyie  nagy számban gyülekeztek táborában („a nemesség és a székelység nagyobb része mellé állott, s őt Erdély fejedelmének választották és kiáltották ki”). Gyulafehérvárt csapatai 1603. május 9-én, tizennyolc napos ostrom után vették be, s e naptól kezdte használni Székely Mózes hivatalosan a fejedelem címet. Giorgi Basta helytartó az egyre szaporodó és sokasodó had elől Szamosújvárba húzódott vissza, majd Nagyváradra, onnan pedig Szatmárra menekült. Miután Székely Mózes „ünnepélyes levélben biztosította a városiak szabad vallásgyakorlatát, régi fejedelmektől kapott kiváltságait”, Kolozsvár is megnyitotta előtte kapuit (június 9.). Itt tízdukátos aranypénzt veretett, melynek első oldalán címere volt látható ezzel a körirattal: MOISES ZEKEL DE SEMIENFALVA VAIVODA TRANSILVANIAE ET SICUL[ORUM] COMES. A hátsó oldalon a DOMINUS PROTECTOR MEUS (AZ ÚR AZ ÉN OLTALMAM) jelmondat és ANNO D O M I N I M I L L E S I M O S E X - CENTESIMO TERTIO CLAUDIOPOLI körirat volt olvasható. Székely Mózes pályája tetőpontján állott. Az erdélyi városok (Gyulafehérvár, Kolozsvár, B e s z t e r c e , Szászsebes, Torda, Enyed, Dés, Medgyes) és a Székelyföld nagy része (Csíkszék és Háromszék kivételével) már a kezében volt. Udvarhelyszék is, „minthogy odavaló atyafi vala Mózes, hozzá álla, hálát adván Istennek, hogy atyafiságokból s nemzetekből Isten f e j e d e l m e t támasztott v o l n a ” . Székely Mózes béketárgyalásokat folytatott Rudolf császárral. A diadalútnak azonban hamarosan vége szakadt.

    A végzetes ütközet
Rudolf császár hajlandónak mutatkozott ugyan a békére, de titkon generálisa, Giorgio Basta által a nemrég trónra juttatott Radu Şerban havasalföldi vajdával konspirált. A vajda hadvezére, Rácz György jelentékeny haderővel hamarosan meg is jelent Erdélyben, s egyesült a Bedő István és Mátis János által Mózes ellen izgatott csíki és háromszéki székelyek seregével. A két sereg egyesülésének megakadályozására küldött, Imecs Mihály és Mákó György vezette seregek vereséget szenvedtek. Az Apácánál, majd Höltövénynél táborozó Székely Mózes, a vert had szétszórt csapatait összeszedve, 1603. július 8-án Brassónál táborozott le. Korábbi ígéreteinek ellentmondva a Habsburg-barátságot folytató Radu vajda is beütött az országba s egyesült az előre-küldött Rácz György seregével. Giorgio Basta generális hadai élén szintén Erdély határai felé igyekezett.

    A két tűz közé szorult Székely Mózes brassai szekértáborából követeket küldött Magyarországra a „császárral kezdett békealku fölvételére”, de már késő volt. Július 17-én Radu vajda mintegy 17 ezres seregét támadásra vezényelte. Székely Mózes, Gyulafehérvárnál, Dévánál és Désnél állomásozó jelentékeny seregét mellőzve, kénytelen volt felvenni a harcot. A vajda erős támadása következtében a szekértáborba szorult kis sereg nem védelmezhette sikeresen magát. A csatából menekülve elesett Székely Mózes és vele együtt az erdélyi nemesség színe-java is. A „törökös” politika azonban nem szállt vele együtt a sírba. Nyomdokain, a tizenötéves háború utolsó felvonásaként Bocskai István kísérli meg, hogy török támogatással megszerezze az erdélyi uralmat. Próbálkozása sikerrel zárult, s nemcsak a Báthoriak öröksége, hanem a töröktől még megkímélt Magyar Királyság jelentős része is a kezére jutott. Bethlen Gábor, aki ifjúkorában sokat forgott „vitézségön és katonaságon” Székely Mózes mellett, s aki 1613-ban hasonló módon szerezte meg a fejedelmi méltóságot magának, így emlékezett egykori példaképére: „Személyében oly vitéz ember volt, hogy az Nagy Sándor hadában is az válogatott vitézeknek számok közzé lehetett volna”.

Irodalomjegyzék:

    Papp Sándor: Székely Mózes erdélyi fejedelem hatalomra kerülésének diplomáciai tanulságai és egy nagyvezéri előterjesztés (tellis) keletkezése. Aetas, 1999. 4. sz.

  Mihály János szerk.: Sesostris szekerén. Kronológia Székely Mózes életrajzához. Csíkszereda, 2004.

  Vass Miklós: Székely Mózes erdélyi fejedelem életrajza. Budapest, 1897.

  Vass Miklós: A siménfalvi Székely család. Erdélyi Múzeum, 1901. 29–37.

  Várfalvi Nagy János: Székely Mózes. Századok,1869. 527–545, 645–661, 710–728.

Mihály János
Fejlesztő: Maxweb