Utazó elődeink

"Utazni, s még inkább utazást írni, korunk literatúrai divatjai közé tartozik"

    E megállapítás a reformkor fáradhatatlan utazójától, Szentiváni
Mihálytól származik. De mi lehetett az oka e növekvő érdeklődésnek? Miféle
vándor-ösztön késztette Erdély művelt főit arra, hogy porfelhőbe burkolózva
rázassák magukat a kor kényelmesnek aligha mondható „dilizsáncain”,
vagy még embertpróbálóbb, szegődött parasztszekerein? Hiszen útjaink
állapota nem, vagy alig javult a korábbi évtizedekhez képest…


    
A XIX. század 30-as, 40-es éveiben tágulni kezd az erdélyi ember világra nyitott ablaka. Az „extra Hungariam non est vita” tétele itt már a fejedelemség korában megingott, amikor a protestáns kollégiumok végzettjei mind többen vágnak neki a németalföldi, német államokbeli „peregrinációknak”,
hazatérve pedig hozzák, az utasládáikban lapuló könyvek mellett, egy másik, változó világ szemléletét. E változó világba sok székely paraszt-katona is kénytelen bepillantani, midőn a kor háborúi elsodorják a kontinens nyugati szegleteibe. Az 1848-as forradalmat megelőző évtizedekben az egyre színesedő
magyar sajtó még közelebb hozza a távoli országok híreit, a kor ismert személyiségeinek (Széchenyi István, Wesselényi Miklós) külhoni úti jegyzetei pedig a leírt tények hátterébe is bepillantást nyújtanak. 1834-ben megjelenik Kolozsváron Bölöni Farkas Sándor amerikai útinaplója, mely valósággal felrázza a kor közvéleményét: Erdély művelt vándora a honi tájat szemlélve most már összehasonlít, elmélkedik és tervez. A hasonlatok párjai pedig – az antik példák mellett – mindinkább a „művelt világ” tájai felé mutatnak.

    A reformkori útleírások nem csak a történettudomány fontos forrásai, de az egyszerű érdeklődő is szórakoztató olvasmányra lel bennük. Őt kevésbé bosszantja, ha az író gyakran kevesebb információt közöl, és többet elmélkedik. Hasonlatai pedig olykor sántítanak, nem méretarányosak, vagy merőben elhibázottak. Ő ezen jólesően mosolyog, mint ahogyan mosolyog a realitás-alapot nélkülöző tervezgetésen is. A történész viszont
örül az elmélkedések folyamából kihámozott információknak, de a szerzők szellemi csapongásai sem teljesen hiábavalók számára, hiszen egy koreszmevilágát tükrözik. Örül például annak, milyen szépen összecsengenek az erdélyi vándoroknak a hazájukról rótt feljegyzései és értékelései azzal, amit a nyugatról idevetődött utazók – az angol John Paget, a francia August Benoit de Gérando – láttak és észleltek.
Fedezzük fel hát együtt a XIX.
század első felének Székelyföldjét!

    „És meglehet – valljuk a kor székely barangolójával, Jánosfalvi Sándor Istvánnal –, hogy ez az ismeret sokkal több gyönyört és hasznot adna minékünk, kiket közelebbről illet, mint az, ha a föld sarkokat, vagy forróöv alját, sőt, ha a legszebb idegen várost vagy
országot láthatnók meg, keresztülkasul közkatona módjára.”

Hermann Gusztáv Mihály
Fejlesztő: Maxweb