Tárgyi örökségünk

Romokban hever a szentkeresztbányai vashámor

    Az egykori Vlahicai Vasipari Vállalatnak (ma Metalurgica Rt.) egy kivételes, egyedi ipartörténeti érték van/volt a birtokában, amely nemcsak a tulajdonos, hanem egykor a szűkebb-tágabb vidék számára is fontos volt. Ez nem más, mint a XIX. század dereka táján épült vashámor, amely napjainkra sajnos a végső pusztulás határára került, az összeomlás veszélye fenyegeti. Erre, a kétnyelvűség szellemében elhelyezett „FIGYELEM! OMLÁSVESZÉLY!”, „PERICOL DE CĂDERE ÎN GOL!”, „FIGYELEM ÁTJÁRNI TILOS!” feliratú táblák is figyelmeztetik az oda tévedt turistákat, kíváncsiskodókat.

      Kis-Homoród menti vashámorok története egészen a XVI. századig nyomozható vissza. 1591-ben említik először a lövétei vasbányát („ferrifodina in terirtorio et intra veras metas eiusdem possessionis Leovete”). Jánosfalvi Sándor István szerint ekkor már hámora volt itt a Lövétét birtokló Székely Mózesnek, Báthory Zsigmond kiváló hadvezérének, a későbbi fejedelemnek, de másoknak is, akik a vaskitermelést és -feldolgozást „társaságosan” művelték. E hámorok emlékét a Hámorkert, Vasszar, Bányaoldal helynevek is őrzik. Az 1700-as évek második feléből forrásaink a homoródszentpáli báró Wesselényi Kata lövétei birtokán,Borz Tárgyi örökségünk bükke töve nevű helyen működő hámorról tudósítanak (1775). Ugyanitt állít fel 1794-ben Ugron Pál egy vashámort. Ekkor már hámor működik Lövéte közelében, Kirulyban és Homoródalmás határán (Farkasmező) is, amelyeket a Torockóról elszármazott vashámoros, Tóbis János építtetett a maga költségén.

    A szentkeresztbányai vasgyártás a lövétei vasművességből sarjadt ki, Gyertyánffy Jónás bánya- és kohómérnök kezdeményezésének eredményeként, 1836 után, s számos embert foglalkoztató modern vasiparrá fejlődött. Gyertyánffy, a termelt áru jobb szállítási lehetőségeit mérlegelve, a Kis-Homoród völgyének felső felében rendezkedett be, Kerekfenyő határrészben, hol a mai romos hámor is áll.A kis gyártelep és vashámora az 1848–49. évi forradalmi és Habsburg-ellenes szabadságharcban hadiipari szerepet kapott. Itt 1849 februárjától kezdve a szabadságharc végéig ágyúgolyót öntöttek a Gál Sándor főparancsnoksága alatt harcoló székelyföldi haderők számára. Ennek következtében az átvonuló orosz hadak megtorlásképpen feldúlták a Lövéte határában lévő kohó- és hámortelepet, porig égetve a töltőhidat.

    Az időközben tönkrement és hadianyaggyártásért börtönbe került Gyertyánffyék után az üzemet kézről kézre adják a tulajdonosok (Demeter Miklós, Rákovitz Albert és társai, Brassói Bánya- és Kohómű Rt., Hrobonyi Adolf és veje, Lántzky Sándor, Kamner és Jekelius cég, Brassói Általános Takarékpénztár), mígnem 1948-ban államosítják.

    A Kerekfenyő határrészen álló vashámort, amely a gyárteleppel együtt állami tulajdonban került, 1968 után a műemlékvédelmi bizottság segítségével restaurálták, és élő múzeummá alakították.

1975-ben Volker Wollmann, ipartörténeti  emlékekkel foglalkozó muzeológus  a következőket írja a vashámorról:  „Élő múzeum, amely nemcsak a  feltörekvő kapitalizmus ipari hangulatát  idézi, hanem a vasmegmunkálás technológiáját  élőben bemutató lecke lehet mind  a szakértők, mind a laikus érdeklődők  számára. Sőt mi több, a késztermékből  kiállítás is látható, s ha ennél is több kell, a  látogató kérésére helyben is legyártják  bármelyik darabot. Ennek a fontos és  egyedi műemléknek a megőrzése, karbantartása  és működtetése követendő példa  lehet mind a műemlékvédelem, mind a  hazai muzeográfia számára”. (Revista  muzeelor şi monumentelor, 1975.  2. sz. 35.)

    Ebben az állapotban érte a privatizáció,  s még 1992-ben is éppen úgy  működött, mint 1975-ben, amikor Volker  Vollman úr erre járt. Még a hámor belső  falára erősített dróthálókon kiállított  kovácsoltvas tárgyak (ekekés, lapát – több  fajta –, ásó, fejsze, félkészbárd, kalapács,   ráverő, kapa – több fajta –, ránga, csákány,  vastengely szekerekhez stb.) is megvoltak,  s régi, kovácsoltvas szegekkel díszített  ajtajának egy darabját is meg  lehetett szemlélni egyik sarokban.

    Aztán következett a hámor legsötétebb  korszaka, amely sajnos még  manapság is tart. 1992 és 1999 között  nemcsak az ajtó- és ablakkeretek, hanem a  kiállított tárgyak is eltűntek s minden  vastárgy, még a  mozdíthatatlannak véltek  is nagyrészt a hámor tőszomszédságában  étesített ócskavasbegyűjtő központba vándoroltak, mindannak ellenére, hogy számtalan ember (helyi civil szervezetek és magánszemélyek, az Országos Műemlékvédelmi Bizottság, Hargita Megye Művelődési, Egyházügyi és Nemzeti Kulturális Örökség Igazgatósága munkatársa, Mihály Zita) megpróbált tenni valamit eme ipartörténeti műemlék megmentésének érdekében.

    A folyamatos lopkodás következtében 1998 őszére csak a csupasz falak maradtak. A tetőről lelopták (a többivel együtt) a lelkes helyi kezdeményezésre ajándékozott cserepeket is (1995), minek aztán az lett az eredménye, hogy a tetőszerkezet korhadásnak indult s 1999 februárjában beszakadt a már meggombásodott kalapácsokra. A tulajdonos szentkeresztbányai vasüzem segítséget kért a műemlékvédelemtől, és ezt meg is kapta. Az Országos Műemlékvédelmi Bizottság az 1999-es restaurálási tervben 100 millió lejt utalt ki sürgős beavatkozásra, vagyis az épület befedésére.

    Sajnos a tulajdonos vasüzem, a csőd szélén állva, továbbra sem tudta felvállalni a jó gazda szerepét, így a szentkeresztbányai vashámor állapota tovább romlott.

     A manapság idelátogatókat szomorú kép fogadja. A hámor működéséhez elengedhetetlen vízgyűjtő feltelt, két zsilipjéről (suber) ellopták a faanyagot, akárcsak a Kis-Homoród vizét a kerékre vezető ún. laj deszkázatát és tartószerkezetét. Ami még megvan, elkorhadt, meggombásodott. A három vízkerékből csupán csak egy van meg, s az is szomorúan árválkodik a mindent felvevő növényzet között. A műhely belsejében a három hámorkalapács közül csak kettőnek az elkorhadt faszerkezetét találjuk, a kemencék összeomolva, anyaguk szétázva, a tetőszerkezet újra beszakadva stb. Egyszóval: a vashámort az összeomlás, a végleges megsemmisülés veszélye fenyegeti.

    Csak remélhetjük, hogy a tulajdonos ebben az utolsó órában felismeri, hogy ennek az értékes ipartörténeti emléknek a megmentése fontos feladat, s megteszi a szükséges lépéseket (erre a törvény is kötelezi) annak érdekében, hogy a szakintézmények és az önkormányzat segítségével a vashámor visszanyerje eredeti rendeltetését, és a vidék egyik turisztikai látványosságává váljon.

Mihály János
Fejlesztő: Maxweb