Népi kultúra

Lármafából láncfa

  

  Dr. Demény Lajos történész a székelység történetéről nemrég tartott csíkszeredai előadását igen élénk beszélgetés, vita, a kérdések özöne követte. Egy igencsak érdeklődő fiatalember a lármafa felől kérdezte a professzort.Ő igen   ömören azt mondta, hogy a lármafa a székely hadviselésben, védelmi rendszerben játszott jelző, figyelmeztető szerepet. Illetlennek tartottam a történettudomány nesztorával és a sok kérdezővel szemben, hogy ott, a fentit nem tagadva, de másfajta, ezúttal néprajzi szempontú meglátásommal is előhozakodjak a lármafával kapcsolatosan. Ezt osztom meg az „Örökségünk” olvasóival.

    Kétségtelen, hogy a lármafa egy jól kigondolt, mai szóval kommunikációs, vagyis hírközlő, rossz hírt közlő (!) rendszer eleme. Magaslatokra állított öt ölnyi szálfát, póznát, rudat – karcsú fenyőt – jelentett, melynek hegyére szurkos szalmazsuppot (egy kötés szalma, kicsépelt szalmakéve) kötöttek. A szalmát lenyújtották egészen a rúd tövéig, hogy meg lehessen a lármafát gyújtani. Mindenik mellé „strázsa” volt állítva. Mihelyt észrevette akármelyik, hogy jön az ellenség, azonnal meggyújtotta a lármafát. A többiek is sorra így tettek. Az egyezményes jelrendszer szerint tovább gyújtották hegytetőről hegytetőre a lármafákat, így adva hírt faluról falura, hogy ellenség érkezik vagy érkezett. (Nagyon érdekes kutatási téma volna fellelni a lármafák székelyföldi telepítését, topográfiáját.) A lángoló kód dekódolása készenléti állapotra mozgósította a falvak vezetőit és népét, a katonaságot. Más szóval, fellármázta a székelységet, Erdély népét. „Az erdélyi országgyűlés (1788) a török támadás hírére elrendeli, hogy a havasi ösvényeket be kell vágni, s lármafákat kell felállítani” – olvasható az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár VII. kötetében, lármafa címszó alatt.

    Úgy gondolom azonban, hogy a lármafa, a „vészjelző tűzcsóvás rúd” jelzőfunkciója nem szűnt meg a modernebb kommunikációs, hírvivő rendszerek és technikák létrejötte, megalkotása után sem. Alaprendeltetésénél fogva bekerült a lakodalmi szokásba, ahol már nem veszedelmet jelez, üzen és tudósít, hanem az egyén és egy család eseményét, mely nemcsak a családé, hanem az egész faluközösségé, hiszen az egyén sorsának változásai a közösségi érdeklődés és felelősség homlokterében álltak mindig.Jelezni kellett és ma is kell, hogy egy adott utcában, egy Népi kultúra adott háznál emberi/társadalmi elmozdulás történik, hogy valaki – egy párosodásra érett leány – kilépik több éven át lakott házából és egy másikba, egy új családot alapító férfi házába költözik át. Ezt a társadalmi változást kiváltképpen Csíkban és Gyergyóban 8–10 méter magas, gonddal elkészített és díszített fenyőpáros jelzi,amit a lakodalmas házak lépcsőihez, tornácaihoz, kapuihoz állítanak ütnek fel ma is Újabban városon (pl. Csíkszeredában) a tömbházak kijáratához is.

    A fenyő-lármafának eme funkció - változása bizonyára a XVII–XVIII. században történhetett, amikor is a lakodalom nagyszabású népünnepéllyé alakult, melynek keretében, barokk hatásra a díszek és kellékek egyre nagyobb teret nyertek. Nem szokásom erőltetni a visszaszármaztatást, de elképzelhető, hogy a lakodalmi fenyő (máshol nyírfaág) ágaira tűzött piros pántlikák a lármafa lángjára emlékeztetnek.

    A lármafa és lakodalmi fenyőkösszefonódására, illetve a lármaf  átváltozásár,  egyedi funkciójának, jelentésének megkérdőjelezésére más bensőségesebb, rejtélyesebb érvem is van.

    A lakodalmi fenyő sokirányú szerepe és jelentése közül a Csíkszentdomokoson gyűjtött ágsirató rítusára is gondolok, amelyre a fent említett lakodalmi fenyők előtt kerül sor. A rítust terjedelmi okok miatt nem részletezhetem, így az ágsirató szövegéről szólok, melyben a leány elbúcsúzik leánybarátnőitől és leányságának utolsó éjszakájára kér szállást a szülőktől. A siratót a kapunál felállított fenyőnek mondta. A megszemélyesített fenyő sorsfenyő: kiválasztott, elrendelt, különleges helyen nevelkedett fa. Íme az ágsirató rituális szövegéből néhány érdekes sor: „[…] Ezt Isten az én számomra teremtette,/ Sűrű erdőbe, láncfák közt (kiemelés általam), Égnek harmatjával, földnek zsírjával növelte, Az én első tisztességes napomat felékesítette. […]”

    A szövegben szereplő láncfa szó nem népi etimológia, mint első látásra gondoltam, hogy ti. egymáshoz láncszerűen kapcsolódó fenyők lennének. Ellenkezőleg: a szó egy különös nyomra vezetett. A Magyar nyelv történetietimológiai szótára német jövevényszónak tünteti fel lanczafa, lánczfa változattal, lándzsa, hosszú rúd, lármafa jelentéssel. A szó lancz fa változata egy 1650-ben keltezett okmányban már előfordul.

    A menyasszony sorsának változását jelző, magát a menyasszonyt jelképező fenyő tehát ott termett, ahol a láncfák, vagyis a lármafák, így nem lehet más maga sem, mint lármafa, mely szintén fellármázza a közösséget, de egy, a készülő lakodalomra.

    Az ágsirató szövege viszont a lármafa növekedésének, termésének földrajzi környezetét pontosítja.

    A fenyőszimbólumra mint idomított jelképünk értelmezésére érdemes volna még visszatérni.

Balázs Lajos
Fejlesztő: Maxweb