Népi kultúra

"Keresztúri szitások, A városi rostások..."

    
    Az udvarhelyszéki falucsúfoló (Kriza János: Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Kolozsvár, 1963.) lassan feledésbe merülő kismesterségeink egyikét, a szitakészítést juttatja eszünkbe. Ennek terméke, a szita, ez az egyszerű anyagokból előállított alapeszköz, évszázadok során nélkülözhetetlen része volt szegények és gazdagok életének egyaránt. Előállítása igencsak körülményes és aprólékos munkának számított. A nyersanyag – egyszerűsége dacára – sokba került, és a végtermékért keveset fizettek. Így önmagában a szitásságból, legalábbis a tanulmányozás alá vett Keresztúron, megélni nem lehetett, csoda, hogy mégis olyan sok művelője akadt. Az agrárjellegű mezőváros lakói, a földművelés és állattartás mellett, a háziipar termékeként készítették a szitát, mintegy ezzel egészítve ki fő megélhetési forrásaikat. A szita alapanyaga kezdetben a lószőr volt, így némiképpen kapcsolódott az állattartáshoz. Később a gyári fátyol és drótszövet helyettesítette a lószőrt, aminek oka elsősorban az volt, hogy a gyári fátyol- és selyemszövés beindításával kényelmesebbé vált az újfajta szitafenék előállítása. A hagyományos lószőrszitát a lószőr nehezebb beszerezhetősége, körülményesebb megmunkálása és nem utolsó sorban borsos ára szorította le a piacról.A szitakötés.

A szitakötés,
szitakészítés két alaptevékenységből állt: a szitavászon (szitafenék szövéséből, illetve annak a szitakéregre való felszereléséből. A kéregkészítés a mesterség kiegészítő részét képezte. Többféle szita készült: a szövése szerint sűrű (gyakor), közepes és ritka (gyér, gyéres) szövésű, a különböző lisztminőségek elérése céljából. Passzírszita a paradicsom, szilvaíz és hecserli áttörésére; kisszita a rendesnél kisebb, finomabb szövésű. Ennek egyik fajtája a selyemszita, fátyolszita, vagy más néven lángszita. Kalácshoz, réteshez, süteményekhez szitáltak vele lisztet. Készültek kisebb tej- (biricskó Csomakőrösön) és levesszűrő sziták (szitáskanalak), dohányszita, amelyben a módosabbak a pipadohányt tartották, de szitálták a hamut is az ún. hamulúghoz nagymosáskor. A XIX. század második felében megjelenő szitásmalmok szitáit is a szitások szőtték.

    A szitakészítés falusi háziiparként jelent meg. A munkálatokban a család minden tagja részt vett. A lányok és asszonyok a ló farkának hosszú szálaiból szőtték a szitafenekeket, a férfiak pedig kifaragták a kérget, s arra felkészítették a szitaszövetet. A szitaszövés fő időszaka általában a tél volt. Ekkor készítették elő a tavaszi vásárokra az árut, amit részben helyben árusítottak, de szekerekkel Kelet- és Közép-Erdély piacaira is eljuttattak.
E széleskörű forgalmazás révén vált Erdély-szerte ismertté a keresztúri szita, s kapta Keresztúr a „szitás” jelzőt.

Feljegyzések a szitásokról

Az 1700-as évek második felében mintegy 18 szitásról, vagy szitássággal kapcsolatban lévő egyénről történik említés a feljegyzésekben. A XVIII. századi szitás neve rendszerint valamilyen peres ügy kapcsán került be a hajdani jegyzőkönyvekbe. A szitaszövő asszonyok közül igen sokan a keresztúri földesurak, illetve nemesek jobbágyai voltak.A korábbi szórványos levéltári feljegyzéseken kívül, az 1830-as évek elejéről vannak adataink a keresztúri szitásságra vonatkozóan. Ezek főleg irodalmi megemlékezések, amelyek a szitásság említése mellett fontos gazdaságtörténeti képet is nyújtanak. „Keresztúron szőr szitákat készítenek, de nemrég kezdték ott készíteni a fátyolszitákat is, amit ezelőtt Tordáról hoztak.”

    Az 1820-ban készült keresztúrfalvi urbáriumban ezt olvashatjuk: „Ha a szitaszövés és gyapotmívelés a fábrikák közé tartozik, mind a kettő a mi falunkban feltaláltatik […] Mesteremberek is ezen faluban találtatnak alkalmasok, úgymint: szabó három, csizmadia kettő, szitaszövő sok, szőcs egy, kovács három, asztalos egy, kerekes egy, fazakas kettő. A többféle mesteremberek hijjánossága is a közel lévő Keresztúr városában ki van pótlódva. Efelett az asszonyok házi viselő condrát meg tudják csinálni.”

    1836-ban a Nemzeti Társalkodó újabb leírást közöl a keresztúri szitásságról: „…itt szövik a szitának minden nemeit nagyokat és kicsineket, gyéreseket és sűrűket, s ezzel mindszerte nagy kereskedést űznek: kár, hogy a fényűzés a fátyolsziták által contrebandáz, megvetéssel pillant elhiszem némely fényes ízletű a mesterség ez előtte oly csekélynek tetsző csinálmányára, holott ez éppen oly kerülhetetlen szükségi cikk a háztartásban, mint a konyha edények vagy bár mily házi deszka vagy diófa, vagy mahoni butorok,… hó fejér czipót és kedvencz süteményeidet bizony nem ropogtatnád gyöngyfogaid között, Szépecském ha szita nem volna, és a Keresztúron lakó szitakötők nem léteznének…”

    Kozma Ferencz Székelyföld közgazdasági és közmívelődési állapota című, 1879-ben megjelent munkájában 15, szitaszövéssel foglalkozó keresztúri családot említ. Megjegyzi, hogy itt rostát is készítenek, és egész Erdély vásáraira eljárnak, többnyire hátukon hordva áruikat.

    Keresztúrfalva tehát egykor a mesterség központjának számított. A XIX. század második felében, a XX. század elején még számos családnak nyújtott megélhetést. Orbán Balázs is említi a háziiparszerűen űzött szitakészítést, mint a családok kiegészítő jövedelemforrását: „itt nagyban foly a szitagyártás és lakói ez iparcikkel, (melynek s főként fátyolszitáinak messze vidéken híre van) nagy kereskedést űznek…”

    A virágzó szitaszövő-készítő kismesterséget többek közt az élelmiszeriparban bekövetkezett fejlődés szorította vissza. Az első világháborúig még több család foglalkozott szitakészítéssel, de utána egyre kevesebben ültek be a rég szövőszékekbe, és egyre kevésbé kellett a fogadók udvarába beálló szekereseknek attól tartaniuk, hogy a sötétség leple alatt lovuk farkát esetleg levágják. „A lófark itt majdnem oly becses – írta Orbán Balázs –, mint a törököknél, hol a hatalom jelvénye volt, ki itt jár, ügyeljen lova farkára, mert a furfangos utca-fattyak hamar megánglizálják.”

Az utolsó szitaszövők
    Székelykeresztúron az utolsó szitaszövő asszonyként Benedek Mihályné Bihari Ágnest tartjuk számon. Ő az 1930-as évek végéig dolgozott fiával, Benedek Dénessel együtt, aki kéregkészítő és összeszerelő volt. A 60-as évek derekán ők voltak a legutolsó képviselői egy több évszázados kismesterségnek. Akkor már több mint 30 éve nem dolgoztak mesterségükben, de dr. Molnár István múzeumigazgató kérésére elővették a régi szövőszékeket, a megmaradt alapanyagokat, hogy a tudomány számára bemutassák a szitakészítés munkamenetét.Jóvoltukból ismerhetjük ma annak minden részletét, mozzanatát. „Dénes, a fiú, édesanyja útmutatása szerint elkészítette a szitaszövő széket – írta dr. Molnár István. – A kérgezés szerszámai örökségképpen még tulajdonában voltak.

    Ágnes néni pedig megkötötte a nyüstöket. Előkészítette a lófarokszőrt, botrongba (tincsbe) szedte, felvetette. Majd szövőszékbe ülve emlékeket elevenítve, készítési fogásokat ismertetve 'visszajátszotta', elénk varázsolta a szitafenék szövésének egész menetét. A nyüstkarikák nyikorgása, a bordafogak sejtelmes susogása közben felcsillanószemekkel, szinte ideges lázban  feledkező mozdulatokkal, Ágnes néni újra alkotott. A tudomány számára múltat kötött a jelennel és jelent kötött össze a jövővel. Fiával együtt, aki a megszőtt szitafenekeket szitákká mesterkedte, a keresztúri szitásoknak, a városnévjelzőt adó ősöknek állítottak maradandó emléket. Munkájukat 250 fénykép, a teljes szerszámkészlet, a munkamenet leírása és az elkészített sziták őrzik a keresztúri múzeumban.

    A keresztúri szőrszita a XX. század közepéig állta a versenyt. A házi szitavászon helyét átvette a finomszövésű gyári fátyol (selyem) és drótháló. Egy ideig még ezt munkálták rá a házilag előállított vörösfenyő szitakéregre. A gyári szita lassan teret hódított. Megjelenésének és a többféle minőségű lisztet őrlő szitásmalmok XX. századi elterjedésének következtében a lószőrszita dicsősége leáldozott. Bekövetkezett a keresztúri szitaszövők alkonya.

Sándor-Zsigmond Ibolya
Fejlesztő: Maxweb