História

A székelyek képe dualizmuskori leírásokban

   

     A székelységről a köztudatban hagyományosan élnek idealizált képek, melyek közül legismertebb és talán számunkra a legkedvesebb a góbé, aki agyafúrt, csavaros eszű, talpraesett, minden helyzetben megállja a helyét. Egy másik ilyen sztereotípia az igaz, becsületes székely archetípusát vetíti elénk, aki mindig kiáll jogai, ősi jussa mellett és ő jelképezi a legtisztább magyarságot. Ilyen székelyek Nyírő Uz Bencéje, Tamási Ábele, Wass Albert Táncos Csuda Mózsija vagy a különböző anekdotakötetek szereplői.

     A  k i e g y e z é s  k o r á b a n (1867–1918) a Székelyföld gazdaságilag nehéz helyzetben volt. A hagyományos kisiparosság nem bírta a gyárak konkurenciáját, a mostoha adottságok miatt a mezőgazdaság sem biztosíthatta a megélhetést, az infrastruktúra modernizálódása későn és nehézkesen zajlott. Mindezen okok elszegényedést eredményeztek és olyan mértékű kivándorlást indítottak el, amire a korabeli hatóságoknak is oda kellett figyelniük. A Székelyföld iránt növekedett a politikai érdeklődés is, a pártok versengtek ennek a színmagyar régiónak a szavazataiért. A székelység anyagi gondjainak felismerését követően konkrét intézkedésekkel igyekeztek mérsékelni a kialakult helyzetet, egymás utánláttak napvilágot különböző elképzelések, tervek.

     Ebben az időszakban sűrűn jelentek meg, általában helyi tanárok, szakértők tollából olyan, a Székelyföld egészét vagy valamelyik széket (később vármegyét) bemutató leírások, helytörténeti munkák, amelyek többé-kevésbé objektíven mutatták be a székelyek akkori életmódját, mentalitását. Az említett műfajban Orbán Balázs: A Székelyföld leírása című, 1868–1873 között megjelent hatkötetes munkája úttörőnek számított.

    Szombathy Ignác, aki Székelyudvarhelyen, majd a győri állami főreáliskolában volt tanár, 1874-ben jelentette meg Udvarhelyszék és Udvarhely város rövid leírása című ismeretterjesztő-tankönyv jellegű munkáját. Ebben érdekes képet rajzol a székely jellemről: „…igen jeles testi és szellemi képességekkel van megáldva; testileg nagy, erős és munkabíró, lelkileg jószívű és tanulékony; de szorgalmában nem elég kitartó, és nagyobb hajlammal bír a gyönyörködtető mint a mélyebb gondolkodást igénylő tárgyak tanulására. Kedélye vidor és barátságos; de hiuságra A székelyek képe a dualizmuskori leírásokban Udvarhelyi ház. Helbing Ferenc és könnyelműségre hajlandó. Inkább elfogadja a csalfa hizelgést mint a jóakaró intést vagy megróvást. Amit egyszer megtanult vagy megszokott, azon már javítani nem törekszik; […] Ezen gyöngeségeket igen sokan felhasználják a székelyek kárára. Minthogy sokszor érdemtelenül is ohajtja a dicséretet és mindig gyűlöli az intést, nem csak a pártvezérek, hanem az irodalom is folyvást dicséretekkel halmozza. Így aztán a székely elbizottá és hibái iránt vakká lesz; nem is veszi észre, hogy a világ és az ország állapota változik, és önelégült könnyelműségében nem gondol arra, hogy aki nem halad, elmarad, sőt el is tiportatik!”

    Kozma Ferenc, a székelykeresztúri állami tanítóképző igazgatójának A Székelyföld közgazdasági és közmívelődési állapota című átfogó, a Székely mívelődési és közgazdasági egylet pályázatán első díjat szerzett munkája 1879-ben jelent meg. Könyvének a Székelyföld lakóiról szóló, mintegy 70 oldalas részében mutatja be a székelyek pozitív és negatív tulajdonságairól kialakult saját véleményét és a korabeli köztudatban élő képet: „A nép megélhetésének és gyarapodásának titka, a szorgalom és egyszerűség mellett, abban áll, hogy kisebb vállalatokra üzleti szellemmel bir, s apró dolgokban okosan ki tudja számítani hasznát. Ellenben koczkázatos vállalatokba semmi szin alatt nem bocsátkozik. [...] Hogy oly kevéssé termékeny földön, anynyira nélkülözve csaknem minden segédeszközt, akkora mérvű közterhek mellett, oly szűk birtokon és primitív gazdasági rendszer alapján csak feszitett, példátlan munkásság, munkaszeretet tarthat fenn egy népet, az kétségtelen. S hogy e nép ezek daczára a jóllétnek még bizonyos nemével is bir, [...] ebben meg józan esze nyilvánul, mely rendezni, beosztani, megtakarítani szeret és tud s mely a kicsiből sokat fedezni ért, s igényeit a lehetőség határain belől szabályozza. [...] A 'szabad széköl'- ben igen erős a kásztszellem. Az úgynevezett nadrágos osztály iránt még ma is nagyon bizalmatlan, holott ez osztály egy jelentékeny része az ő soraiból emelkedett föl. A volt jobbágy-osztállyal szemben pedig lenéző és aristokrátikus. E tekintetben a valódi democrátiát nem képviseli s az idő és miveltség elsimító kezére szellemének még nagy szüksége van. Lenéző és megvető az idegen nemzetiségekkel szemben is, miben korlátoltsága és elszigeteltsége nyilvánul. Az üzlet és mesterségek legnagyobb részét lealázó foglalkozásnak tekinti, miben nemcsak tudatlanságát árulja el, de magasztalt életrevalóságának hirét is részben megcsorbítja. Perlekedési hajlamát igaz hogy institutióiból megmagyarázhatjuk, melyek jogot adtak 3 frtos perét egész az udvarig vinnie; de hogy mai nap is sokpéldája van a perlekedés által való tönkrejutásnak, ez csak az elfogultságból, pontatlanságból, makacsságból és a belátás hiányából származhatik. E nép továbbá ravasz és önző. A nadrágos ember iránt állandóan alázatosságot és szolgálatkészséget szinlel, de hátmögött kigunyol, megvet és mindig azon töri fejét, hogyan szedhessen rá, és hogyan zsarolhasson meg apró szolgálataiért. S ha szerződés nélkül bíztál rá munkát vagy fogadtál el szolgálatot, mindig készen lehetsz rá, hogy tulkövetelő számlát kell kiegyenlítened.

    ”Majd negyed évszázaddal később, 1904-ben Barabás Endre tanár Udvarhely vármegye közgazdasági leírása című munkájában így látta a térség lakóit: „Külső megjelenésében a székely általában szerény, de azért meglátszik rajta a férfias önérzet. A hegyesvidékiek inkább szőkék és szálasak, míg a többiek barnák és középtermetűek. Ritka közöttük a kövér. A székelynek szellemi és erkölcsi világa is egyezik a külsejével. Bátor, eszes és gyors felfogású, de erősen fontolgató. Általában a becsületre sokat adó, tisztességtudó, rendszerető, józan és vallásos nép. Vallási türelmességének fényes bizonysága a sok felekezet, melyhez tartoznak. A veszekedést és verekedést nem keresi, de ha megsértik, sérelmét nem hagyja megtorlás nélkül.”

    A fenti néhány kiragadott példa természetesen nem a teljesség igényével mutatja be és tükrözi a kor székelyekről kialakított felfogását. Vannak közöttük túlzások, sarkítások és több helyen térnek el a napjaink köztudatában élő székely képtől. A szerzők, akiknek a munkáiból származna  az előbbi leírások, maguk is székelyek voltak, vagy jelentős időt töltöttek a Székelyföldön, kötődtek a térséghez, tehát érthető módon elfogultak voltak, annak ellenére, hogy törekedtek az objektivitásra. Leírásaik azonban alkalmasak voltak arra, hogy nagyvonalakban érzékeltessék a térség lakóinak életmódját, történelmi és néprajzi hagyományait. Ezáltal a székelyek vélt vagy valós jellemvonásaira is magyarázatot adhattak a történelmi fejlődés sajátosságai, a környezeti feltételek, valamint a tárgyalt időszak gazdasági helyzete.

    Igyekeztek ráirányítani a korabeli közvélemény figyelmét az itteni magyar népességre, amely a Monarchia peremterületén a XIX–XX. század fordulóján meglehetősen nehéz gazdasági helyzetben volt, és ez válságot eredményezett a hagyományos székely közösségben.

Novák Károly-István
Fejlesztő: Maxweb